Gyermekként a szocializmusban
1949-67

1949. január: Édesanyám veszélyeztetett terhes volt. Kiindultam. Sürgősen a pásztói kórházba kellett volna szállítani. Autója csak a komcsi propagandistáknak volt a tanácsházán. Az orvos (Szebeni doktor) megkérte őket vigyék kórházba, de mivel édesapám nem volt a pártjuk tagja,megtagadták. A doktor úr ordítozott velük. Végül kényszeredetten elindultak, de a Balás kanyarnál defektet kaptak. Azért megszülettem – Cserhátszentiványon, Turcsányi (Taracsák Istvánné),a falu bábaasszonya segítségével

A szegénységet, mi gyermekek nem éreztük, mert a társak is így éltek, nem volt kontraszt, nem volt nagy igény. A bátyám által kinőtt ruháknak örültem. Ételben nem volt hiányunk. Egy-két fűszert leszámítva, minden étel-italban önellátók voltunk. Édesanyám rendkívül finomakat főzött, sütijei (mákos kalács, rétes, túrós/káposztás lepény, krémes, robi, babos) utánozhatatlanok. A vendég még meg sem melegedett, de a csirke/galamb vér, majd a rántott hús már az asztalon volt. A boldogság, ami a családi békére, s főleg édesanyánk nyugalmára, szolgáló szeretetére épült belénk ivódott.

Elvették az erdőt, a földet, de a faluban nem lehetett tüzelőt sem venni. Rendőrök próbálták megakadályozni, de továbbra is hordtuk a hátunkon a tűzifát – szigorúan csak a „saját” erdőnkből. A föld elvétele magával hozta, hogy megszűnt a házi kenyér sütése. Rászorultunk a bolti kenyérre, ezzel együtt a sorbanállásra, a változó minőségre. Sokszor nem jutott kenyér (ilyenkor tepsiben sütött a mama), máskor mégis jutott finom, meleg kenyér, s mire hazaértem, jelentős „mennyiségi fogyást” okoztam.

Hús sem volt a közértben, de szerencsére petróleum igen

A tiltott disznóvágásoksorán Cserkúti Gyuszi és más hasonlóan ügyes amatőr „böllérek” úgy tudták elnémítani a disznókat, hogy ne hallja meg az, aki feljelentett volna. Számomra a szalmával történt pörzsölés látványa, melege, a kishurka finomsága, a kóstolóhordás felejthetetlen emlék.

Azoknak a fiataloknak, akik mindezt nem hiszik, ajánlom Bacsó Péter Tanú című filmjének tragikomikus, mégis véresen komoly és hiteles jelenetét az illegális disznóölésről.

A beadások, padlássöprések idején az evangélikus templom kertjében ástuk el a fináncok által szúróvassal is keresett füstöltsonkákat. Milyen élmény volt később felosonni a padlásra lecsípne egy picike kolbászt.
Az ötvenes évek beadások idejében egy utcánkbelikomcsiszolga ellenőrizte a garábi gazdákat. Bebújt a disznóólba, hogy megszámolja a malacokat. Rácsukták az ajtót. Csak hosszas könyörgés után, a röhögő falubeliek előtt engedték ki. Hogy mi lett a paraszt bácsival nem tudom. De H. Sanyi a falu tanácstitkára lett. Linkóci, csaló, csajozó, piás ember volt. A felesége egy kedves rokonunk,Otika most is úgy mosolyog mint 60 évvel ezelőtt. Sanyit sok évvel ezelőtt láttam Sashalmon egy afféle kocsma-nővel. Úgy nézett ki, mintha nagyapja lenne egykori feleségének.

A templom otthonomként szolgált. A hajnali, iskola előtti ministrálás nagyon sokat adott. Szabó atya második apaként sokat foglalkozott velem. Még a rengeteg temetésnek is volt valami varázsa. A torony és élővilága (denevér/vércse), a harangozás, kereplés, majd az egyszerre két harang húzása nagy élmény. A szertartások,akkor még latinul, szintén sokat nyújtottak. A mindenszenteki gyertyagyújtás, s annak látványa a lakásunk ablakából, felejthetetlen.

Emlékszem, hogy a szentéletű atya 40 éves korában került hozzánk, de mintha 60 lett volna olyan gyenge egészségű volt, misézés közben is remegett, főleg télen attól féltünk, hogy nem éli meg a szentmise végét; hogy kora reggel mentem harangozni, mise előtt, majd utána az iskola kinyitásáig az édesanyja szobájában melegedtem a dobkályhánál. A kályha fölött volt egy festmény: egy erős parasztgyerek subával a fején, hógolyót gyúr, huncut szeme jelzi, hogy valakit meg fog dobni. Ki ez- kérdeztem. A fiam, látod ilyen erős parasztgyerek volt felelte Szabó néni, majd elmesélte, hogy Pista bácsi Kisbágyonban volt plébános, s egyszer, amikor ment hozzájuk haza a szomszédos Palotásra, út közben „ismeretlen személyek” félholtra verték.

Az atyától sok mindent megtudtam, tanultam, amire a mai napig emlékszem és amelyekből felsorolok néhányat.
Például
- hogy Mindszenty bíborost a nyilasok Sopronkőhidán tartották börtönben;
- hogy micsoda tömegek voltak 1948-ban a Mária éve ünnepségein, pl. Szentkúton is;
- hogy a komcsik a magyar egyházat ki akarták szakítani a Római Katolikus Egyházból,mert nemzeti egyházként gyorsabban tönkre tudták volna tenni;
- hogy milyen borzalmas tüntetéseket szerveztek a bíboros úr ellen számos városban (Később olvastam, hogy Faludi György is milyen aktív volt, de aztán elvtársai faji alapon Recsken kínozták);
- hogy kékcédulás választások voltak 1947-ben;
- hogy államosították a szentiványi egyházközségi iskolát is.
- hogy1948-ban, „önkéntes felajánlással” elvették a földet, erdőt, a kántorlakást.
- hogy a hercegprímást ’48 karácsony másnapján vitték el Esztergomból. Meztelenre vetkőztetve kínozták, tudatmódosító gyógyszerekkel kezelték, 2-3 hónap múlva életfogytiglanira ítélték.1956-ban kiszabadították, de a ruszkik elől az amcsi követségre menekült.
- hogy az ún. papi békemozgalommal hogyan osztották meg egyházunkat, papjainkat.
- hogy a hős Pétery József váci megyéspüspök Hejcén van fogságban („házi őrizetben”), hogy néhány teljesen behódoló papot XII. Pius pápa eltiltotta a működéstől,
- hogy a szerzetesrendeket 1950-ben betiltották, sok ezer szerzetest földönfutóvá tettek,
-hogy miként próbálták őt is, pl. cédát ráküldve, csőbe húzni, kompromittálni,
- hogy miért volt kénytelen ő is időnként békegyűlésre menni,
-hogy a papok írógépéről időnként írásmintát vesznek, megfenyegetik őket nehogy ellenséges írásokat terjesszenek,
- hogy sok pap eltűnt, sokat meg halálra vertek. 1957-ben pl. Boldog Brenner János atyát 32 késszúrással ölték meg.
- hogy százakat bebörtönöztek, internáló táborba, papi öregotthonba kényszerítettek. Másokat a bíboros úr előrelátásból időben külföldre menekített,
- hogy betiltották az egyházias szervezeteket (pl. KAKOT, KALÁSZ, cserkészet) az egyházat a templom falai közé szorították…,
-hogy a püspökségeken a „bajuszospüspökök”, csekély iskolázottságú elvtársak uralkodtak,
- hogy a papok vagy nem írták tovább a Historiadomust, vagy csak olyat mertek leírni, amiből feltételezni lehetett, hogy sem a papnak, sem híveknek nem lesz baja.

Szabó atya Héhalomba került. Nyáron néhány napot nála töltöttem.

Volt egy olvasmányélményem is:
“1944. Héhalom. História Domus A pap – akkor még a híveknek háttal – misézett. Furcsa, lódobogás szerű hangot hallott,majd síri csend. Amikor megfordulhatott egy lovas kozákot látott: lóháton, fegyverével rá célozva.”

Palócföldre rengeteg kiváló pap került, mert a nagyobb/gazdagabb helyiségekbe csak állami jóváhagyással lehetett kerülni. Egy kis „körszemle”:

- SzentiványonFüles Lajos atya „titokban” szalézi szerzetes volt, Dr. Szegedi László atya valamikor ciszternek készült, a központi szemináriumból közel századmagávalkirúgatták, mert nem mentek el a békegyűlésre, egykori iskolájában, Pannonhalmán a földeken dolgozott, majd titokban szentelték.Dr. Fábián István atya szintén központista volt, börtönben is ült.Szentiványra engedték plébánosnak lenni, hogy három hónap múlva feljelenthessék és újra megpróbálják zsarolni,

- MátraszőllősönMárk Alajos kistarcsai internált, Csécsén Dr. György Attila börtönviselt, Ecsegen Bisztrai László börtönviselt, Herencsényben Kalácska József börtönviselt, majd Dr. Zöldi Sándor többszörösen büntetett, Cserhátsurányban titokban ciszter Égi Ferenc atya szolgált nagy ember- és istenszeretettel. Utóbbi ma is Zircen szerzetes, annak idején jól ráérezve még időben önként elhagyta a központi szemináriumot. Az egyik kedvencem Kalácska Józsi bácsi volt, akit Zagyvaszántóról Ecsegre egy éjszaka költöztetett az ÁVÓ, mert nem támogatta a szószékről a tsz-szervezést. Elment a letartóztatott Pétery pp. kijelölt utódjához, aki azt mondta neki, hogy nem tud mit csinálni, de ha már Ecsegre vitték maradjon is ott. BuaBua atya volt a legvagányabb, mert amikor valaki óvatoskodott és pl. arra a hazugságra hivatkozott, hogy visszakérte volna a rádiós beszédében az egyházi birtokokat – akkor Dr. Zöldi kéretlenül, szóról-szóra felmondta az ominózus beszédet.

- Jancsó Imre atya (egykori jezsuita) a letartóztatására jött két ÁVH-sra rázárta az ajtót, és elmenekült a Dunántúlra. Álnéven lett káplán Csokonyavisontán 4 évig, majd 3 évig fizikai munkásként dolgozott. Letartóztatása után, 9 hónapig ablaktalan zárkában tartották; 2 évet ült Márianosztrán. 1964-ben Püspökhatvanban ismertem meg. Derűs hite miatt élmény volt a közelében lenni.

Néhány történet:
- Volt olyan atya, aki időben észrevéve a szekrényébe becsempézett pisztolyt, bedobta azt a kútba, s akkor sem árulta ezt el, amikor a szemét nyomozó könyörgött neki, mert a fegyver elvesztése megbocsájthatatlan bűn volt,
- Volt,aki nem vette észre, az fegyverrejtegetés vádjával került a sok képzetlen bíró elé.
- Volt aki éhség, folyadék sztrájkott tartott. „Addig nem iszom, amíg a nőket megerőszakoló horda ki nem vonul” – szegénySzolnoki apát úr kiszáradva hunyt el.

Már gyerekként megtapasztaltam, hogy Mindszenty József atya volt a mérce. Amelyik pap becsülte, az maga is vállalt volna mindent, aki óvatoskodott az a saját esendőségét árulta el. Talán egyetlen magyarként hitte, hogy „elvásik a vörös csillag”, egyszer majd megszabadulunk uralmától.

1985-ben, első nyugati utamon Márizellben meglátogattam a sírját, aláírtam a boldoggá avatási kérelmét, becsempésztem több könyvét.Pap bátyám ezeket kölcsön adta pap barátainak, akik ezeket megőrizték.
Emlékirataiból:„Éjjel 11 óra. Megint kihallgatásra visznek, 72 órás nem alvás és az állandóan megismételt gumibotozások után. A vallatás tárgya egész éjjel az összeesküvés és kémkedés. Most már teljesen magamra maradtam, kimerülten és elcsigázottan.” A vallatás 39 napja alattfolyton ütlegelték, emberi méltóságában a legmélyebben megalázták (pl. meztelenre vetkőztetve azzal fenyegették, hogy az édesanyja kinn van az ajtó előtt…) és akaratbénító szerekkel kezelték. 1949 február 8-án életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték.
Helyettesítője sem járt jobban, mert Kistarcsára került, ahol fűtetlen cellában kellett a telet elviselnie. Őrei szadista módon bántalmazták, gyakran rúgták és bottal ütötték. Boldog Meszlényi Zoltán ráadásul nem volt teljesen egészséges ember, gyógyszerekre is szüksége volt, már akkor is, amikor elvitték. Gyógyszert azonban nem lehetett bevinni, sőt semmilyen kapcsolatot nem tarthatott a külvilággal. Sem letartóztatásának tényéről, sem a vádemelésről nem jelent meg semmiféle nyilvános híradás. Egy ide épült modern üzemben munkavédelmisként járva néhányszor emlékeztem rá.
BK és neje mesélték:Népünk „élcsapatába”, a kommunista pártba belépni szándékozónak írásban kellett megindokolni, hogy mivel érdemelte ki az áhított megtiszteltetést. „Amikor Mindszenty József bíboros – az 1947-48 -ban aMária év idején – Mátraverebély-Szentkútra ment, elvtársaimmal kővel megdobáltuk az autóját”.

Arról talán nem is tudott, hogy bíboros úr a Szentkúton soha nem látott hatalmas tömeg előtt így kezdte beszédét: „Idefelé jövet kővel megdobálták a kocsinkat. Megálltunk, kiszálltam, s így szóltam: M.J. bíboros vagyok, Magyarország hercegprímása. Ne az automobilomat, hanem engem dobáljanak. Mondanom sem kell eloldalogtak. Hirdetem nektek: Ne féljetek!”

Ez a látogatás édesapámnak hatalmas élmény volt. Minden évben Szent Anna napi búcsúra mentünk vele busszal és vonattal. Verebélyből Szentkútra és vissza a hegyen keresztül gyalogoltunk. Ilyenkor minden évben elmesélte, hogy mekkora élmény volt a hercegprímás úr beszéde, a hatalmas tömeg.

Emlékszem,
-hogy az elsőstankönyv címlapján Rákosi pajtás színezett fényképe, s hozzá szóló vers, kb. ilyen: ha egy sütim lenne, azt is neki adnám. Füzeteken: „Gyűjtsd a vasat és a fémet/ ezzel is a békét véded!”
- hogy a falusi ünnepségeken kuncogtunk, amikor a díszbeszéd felolvasása is próbára tette a tsz pártitkárát;
- hogy a községi pártitkár a falusiak szerint korábban nyilas volt,
- hogy egy másik lelkes nyilas akkor vetkőzött ki, amikor a német megszállás után elhurcolták eltüntették a falu zsidóit (családi neveik a kultúrház udvarán lévő emlékművön);
- hogy mi volt ’56-ban: „tartsatok ki magyar testvéreink” – hazudta a Szabad Európa rádió.
- hogy terjedtek a hírek a külföldre menekültekről (Balások, Noskó Sanyi, Hegedűs Zoli,
- hogy a vendégségi búcsúkban a „szívküldi”műsort uralta az „Oly távol messze van hazám…”, a „Kis lak áll…”, és figyeltük a felnőttek meghatódott arcait. (Írás közben youtube-on Kovács Kati énekli)
- hogy hallottuk a „pletykákat” kit vittek el a rendőrök, kiket rendeltek be a pásztói rendőrségre, esetenként kiket hogyan büntettek, pl. kisPetőfit, Balás Ferencet, Noskó Józsefet, Bokros Jani bácsit, a MUK-os fiatalokat,
- hogy a szentiványi kiváló pedagógusok nemigazán hajtották végre a központi utasítást, hogy akadályozzák a hittanbeíratást, próbálják lebeszélni a szülőket. Ugyanezek az igaz tanítók nehéz körülmények között – egyszerre négy osztály ugyanabban a teremben - önállóságra tanítottak és neveltek bennünket, szerették a gyerekeket, remek színielőadásokat és ünnepségeket szerveztek, elősegítették, hogy az igényes szülők továbbtanuló diákjai ne szégyenkezzenek a középiskolákban.

- hogy 1967 betiltják az úrnapi körmenetet a falu utcáján (egyik évben az alvégen, másik évben a felvégen volt a 4 gulipka, melyhez a patyingokat és ágakat a szurdokból, az egykori plébániai erdőből hozták a férfiak kora reggel)
- hogy Füles atyát meghurcolták, mert harangoztatott a hittanbeíratás kezdetekor.;
- hogy Szegedi atyát számonkérték, hogy Felsőtoldon és Garábon mit mondott a hittan órán;
- hogy valaki elmesélte, hogy az egyik napszámmal fizetett spiclijének teher volt az írás,és hogy elmarasztalták, mivel kevés vádat írt (tudott kitalálni), s végül abbahagyta a jelentéseket és sírva kért bocsánatot egy gazdától, akit majdnem Recskre juttatott. Szerencsére a hálás, korábban bujtatott zsidó ember is segített a kulák büntetésének mellőzésében;
- hogy Szerémy Lajos bácsit, aki a tanács és a falu kiemelkedő értéke volt,zsarolták, hogy ne járjon templomba, de amikor azt mondta, hogy a felesége elválna, akkor békén hagyták.
- hogy később már nem voltak ilyen „erkölcsösek”, s komoly jutalmat fizettek annak az unokabátyámnak, akinek nem egyházi, hanem KISZ-es esküvője volt a kultúrházban;
- hogy a nálunk lakó falujáró egyetemisták édesanyámat is győzködték istentelen elveikről. Mama koránál fogva csak hat osztályos volt, de érdeklődő, hitében pedig rendkívül mély, tájékozott volt. A végén az agitátorok nagyon csalódottak voltak, mert a község fiataljai nem voltak vevők a KISZ-szervezésre, csak egy valakit találtak, akinek nagy jövőt jósoltak.
- hogy évtizedekkel később: Hallottad, hogy este meghallt a XYVZs? – Akkor azért aludtam olyan jól.
- hogy a párttitkár jóindulatúan elárulta, hogy vendégünk lesz. X elvtársnő, akinek a fenyegetései áthallatszottak az üvegezett ajtón: „lépjen be a tsz-be, hogy más asszonyok is kövessék… miért vitte be – helyesen: vissza - az ellenforradalomkor az iskolába a keresztet… higgye el, hogy a gyerekei már nem fognak hinni…NEM…NEM.. DE IGEN”.

Édesapám a kőműveseiről ismert Marsalkó család sarja volt. Sajnos ő csak szombat-vasárnap volt otthon, mert távol, főleg Pesten dolgoztatta őt a 1.sz. Mélyépítő. A vasárnap szent volt, de szombaton annál többet dolgozott otthon megmaradt földecskénken, vagy kaláka munkában.
Mesélte, hogy Hammer nevű Kossuth díjas kőműves brigádvezető elvtárs miként tudta teljesíteni a sztahanovista több száz százalékot, s utána hogyan emelték az ő normáikat is. Jobbágyin a „csokigyárban” rengeteg csempézési munka volt. Papa volt a brigádvezető. Egy elvtárs beosztottja többször feljelentette őt, hogy kisgazda létére, hogy lehet az ő főnöke. Pesten többször dolgozott „titkos” építkezésen, pl. a Gellért hegy alatt/mögött, ahova olyan autóval vitték, hogy ne lássanak ki, s figyeltették is őket, hátha beszélni mernek róla. Nagyon zavarta őt, hogy amint az akkori vicc mondta: „Itt nemcsak Antilop, hanem mindenki”. Egyszer szabadságot vett ki, hogy jó pénzért felépítse a tanácsháza megbízásából a Jóska patak (korábbi katonatérképen ez volt a Szuha) Rákóczi úti védőfalait. Szomorúan jött haza, mert legomboltak róla legalább 10%-ot.

Balás Ernő bácsihoz, a volt (45 előtti) pesti rendőrhöz szívesen mentem napszámba. Nagyszerű, finom, intelligens ember volt, szerettem amikor beszélt. Tőle tanultam meg, hogy melyik mozdulatot miért csináljuk kocsirakáskor, lekötéskor, fékezéskor.

A moziban rengeteg szovjet film ment. Szinte csak háborús. Sajnos ez nekünk, fiúknak még tetszett is. Most már tudom, hogy a szovjet csapatok 1944 december közepén verték ki a faluból a németeket. Gyerekként tudtam, hogy egyik osztálytársam édesanyjával erőszakoskodtak. Az édesapja az egyiket szekercéjével megtalálta, s a Szigetben egy lövészárokba dobta. Talán két éve olvastam egy borzalmas leírást egy másik szentiványi hölgy megbecstelenítéséről – ahol a férj örülhetett, hogy „csak” szemtanúnak kellett lennie.

A cserhátszentivánitemető katonasírjába szovjet katonák mellé egy német halott is jutott. Tömegsírjukat vörös csillag is díszítette, amiből az idő szép lassan fémszínű ötágú csillagot alkotott. A halott katonák egyébként mind hősi halottak függetlenül nemzetiségüktől, s attól, hogy melyik seregeben harcoltak.Emlékszem, hogy halottak napi gyertyagyújtáskor mindig vittünk virágot és gyújtottunk gyertyát, talán abban bízva, hogy a távoli ismeretlenben a mi halottjainkra, az ottaniak szintén gondolnak. Édesapám egyik fivére meghalt, édesanyám két testvére hadifogságból nem tért haza a II. Világháborúból. Előbbinél kettő, utóbbiaknál négy-négy gyermek maradt árván.

A TV-ben sok volt az undorító politika, de kiváló kulturális műsoraival százszor értékesebb volt, mint a sok mai szennycsatorna.

A háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó, Papp Laci bácsi Garábról nősült. Arra járva természetesen a szentmisén is részt vett. Édesapám büszkélkedett vele, ő harmóniumozott, Laci bácsi pedig mellette énekelt. Nekem az volt a garábi élményem, hogy Balás Bajos bácsi egy lovas kocsival vitte az atyát misézni,s én is gyakran mentem velük. Majdnem megfagytam a lassan döcögő tragacson, de annál jobban élveztem hallgatni a nagy háború és az orosz hadifogság élményeit.

1956-ról a Cserhátszentiván 2017 évi sárga könyv 263. oldalától és a www.cserhatszentivan.com honlapon olvashatsz az Emlékszel/Egyéb oldalon. Csak négyen (akkor 8-9 évesek voltunk) mertünk írásban emlékezni!

1958-ban „szabad” választások voltak. Egyből, a hazafias népfront jelöltjéből lehetett „választani”. A falvak versenyeztek, hogy ki a leggyorsabb, 100% szavazatot leadó. Miután édesapám reggel 8 óra előtt leszavazott legyalogoltunk a Völgyön keresztül Ecsegre, a néma kovácshoz. Volt egy munkásőrös élményem Ecsegen, a honlapon meg is örökítettem. Itt most nem teszem, mert kedves ismerősömet nem szeretném újra megszomorítani. A Munkásőrség az 1956-os forradalom leverése után, 1957-ben létrehozott, a Kádár-rendszer támogatására szolgáló, pártirányítású fegyveres félkatonai szervezet volt. Önkéntesek, akik civil foglalkozásuk mellett láttak el karhatalmi feladatokat. A szervezet 1989-es feloszlatásáig a kommunista hatalom stabilitását biztosította. A végén teli volt karrierista diplomás „munkással”. Senki sem felelős ősei tettéért.

1963 januárjában meglátogathattam Miki bátyámat Pannonhalmán. Szólt róla előtte, de 14 évesen meglepett, hogy a vonaton Komáromtól kezdődően fegyveres katonák és civil ruhás pribékek igazoltattak mindenkit. Hátha disszidálni akar valaki.

2006 nyarán BK bácsit (1926-202.) hívtam el a falukerti piarista faház kulcsnélküli ajtajának kinyitásához. Nagy élmény volt őt hallgatni. Kiülve a falu fölé, a házak sorrendjében végig vettük ki volt nyilas, majd komcsi, ki adott fel 5 napi napszámért másokat az elvtársaknak, hogyan és miért mentették meg az általuk bujtatott Klein fiúk Recsktől az ő édesapját, Lajos bácsit, a „kulákot”, kik voltak a zsinagóga rongálók, mesélt a hadifogságáról is, de kikötötte, hogy nem adhatom tovább az információkat – mert most is ugyanazok vannak hatalmon.

PANNONHALMA

996-ban Géza fejedelem alapította a bencés monostort, Szent István építtette Szent Márton hegyére, mivel a történelmi hagyományok szerint a fél köpenyét a koldusnak adó egykori római katona, a későbbi püspök a közelben született (316 körül). 1241-ben a „kupacra” épült kőépületeket a tatár sem tudta bevenni. A kalapos II. József megszüntette, de egyik utódja újraalapította, s oktatási feladatokkal bízta meg.
1948-ban a gimnáziumot államosították, a suli és a monostor átjáróját lefalazták, a bencés paptanárokat a monostorba űzték, helyükre civil, kádereket vittek.
1950-ben kegyesen megengedték, hogy 8 katolikus iskola újra működjön (bencések Pannonhalmán és Győrben, piaristák Budapesten és Kecskeméten, ferencesek Esztergomban és Szentendrén, szegény iskolanővérek Budapesten és Debrecenben), engedélyeztek egyet a reformátusoknak (Debrecenben) és az izraelitáknak (Budapesten) is. Hitüket bátran vállaló vallásos, nemzeti érzelmű szülők tehetséges gyermekeinek válogatott csapatai alakultak ki, köztük sok bebörtönzött, kitelepített, kisemmizett, pályaelhagyásra kényszerített, B-listás, X-es korábbi értelmiségi, állami iskolába fel nem vehető gyermekeivel színesítve. Az atyákat „szoros felügyelt alatt tartották”, szinte minden lépésükről tudtak. Kényszerítéssel, zsarolással elérték, hogy többen „beszámoltak” mások vélt vagy valós bűneiről.

Az 56-os forradalom és szabadságharc idején az egyetlen magyar középiskola volt, amely folyamatosan működött, az atyák jól kezelték a diákok lelkesedését. „Jutalmuk” az igazgató és több atya bebörtönzése volt.

1963-ban unokatestvéremet (Kasza Janika) és Miklós bátyámat követve kerültem a Szent Hegyre. Komoly térítés ellenében teljes ellátást kaptunk igazi, nagy tudású, szolgálatkész, ránkérő, paptanároktól. Közülük többen főiskolán tanítottak. Nyíltan nem politizáltak, de csak az igazat tanították. Volt egy civil tanárunk is. Zoli bácsi 56-os volt, börtönből szabadulva állami iskolában nem taníthatott. Az atyák befogadták. Kiváló tornatanár, hegymászó, kemény somogyi magyar volt, sok diák példaképe, barátja.

Számos atyáról köztudott volt, hogy milyen váddal üldözték, verték, börtönözték be. A kis, mokány magyar, Botond atyának, monoki, paraszti családból származó osztályfőnökünk-prefektusunknak csak annyi bűne volt, hogy 56-ban visszahozott számos disszidálni készülő diákot, hogy gépeléssel „sokszorosított” és terjesztett hittel kapcsolatos anyagokat régi diákok és általa gyóntatott kirúgott apácáknak és persze az egyetemista társainak. Orosz tanár volt. Bár nem teljesedett vágya, hogy SZU-ban téríthessen, de még megélhette, hogy fiatalabb ferences barátai Kárpátaljára mehettek szolgálni.

Miklós bátyám mesélte, hogy 1961. október 23-án 2-3 osztály ünneplőbe öltözött, így tisztelve meg a forradalom emlékét. Nagy politikai botrány lett. Több atyát ( Zerind, Ábel) és diákot (egyikük Szentmihályi Szabó Péter) kicsaptak.
A mi időnkben jött a fényes fejű Nyikita Szergejevics Hruscsov elvtárs Magyarországra. Különleges lovasfogatot kapott különleges lovakkal, fenyőágakat kötöztek a jegenyékre, amíg itt volt megbénult az ország forgalma, stb. Lupus atya osztálya 4 fő kivételével kopaszra nyiratkozott. Botrány lett. Az osztályt eltiltották a tavaszi kirándulástól EgyébkéntHruscsov elvtárs volt az, aki dühében az ENSZ-ben levette a cipőjét, s azzal verte az asztalt. Ez nem vicc!, Ez történelmi tény.


Április 4-ről szóljon az ének …”zengte a rádió, Tihamér atya pedig pazar előadást tartott a németek nyugalmat árasztó visszavonulásáról Pannonhalmáról. Az állam első sorban ülő küldötténél talán csak a spicli hírében lévő XYfeszengett jobban a széken.

A monostorba száz férőhelyes egyházi öreg otthont működtettek. „Poloskával” is figyelték őket. Rendszeres vegzálásnak, házkutatásnak voltak elszenvedői. Számos ide száműzött országos hírű szerzetest ismerhettünk meg közülük. Voltak társaink, akik idegen nyelveket is tanultak tőlük. A városi temető szerzetes parcellában mintegy 200 jezsuita szerzetes egyensírja. Látványnak sem utolsó, felkiáltó jel!

Pócspetri(si) osztálytársam itt tudta meg, hogy mi is volt az a „Pócspetri ügy” 1948-ban.

1964 nyarán édesapám két kedves fiatalembert hozott vendégül. 56-osok voltak. Nem rég szabadultak. Az egyikük Dénes János (1930 – 2021)volt. A munkástanácsban volt aktív. Szervezkedésért 1958-ban Tutsek Gusztáv vérbíró 15 évre ítélte. Hat évig raboskodott. 1963. április 29-én a részleges amnesztia révén szabadult. Az első szabadon választott országgyűlés tagja lett. Véletlenül a szomszéd utcában lakott. Többször találkoztunk, beszélgettünk, könyveit megvettem. Egy igaz unitárius férfi volt, aki nem félt!

1966 szilveszterén barlangász barátaink közül két osztálytársam is meghalt. A mai napig nem tisztázott körülményeket kihasználva megpróbálták a főapát urat, a rendet teljesen lehetetlenné tenni. Szabó László és társai körülöttünk sündörögtek, lefasisztázták a nevelőket, eltüntették az általunk állított emlékművet. Évtizedekkel később én lehettem Árpi fiam segítségével az „újraállító”.

Az egyetemi felvételiken nem volt ritka, hogy a maximálix. pontokat elérőket „helyhiány” vagy „ideológiai éretlenség” címén elutasították. A diáktársak nem adták fel, fizikai munkásnak jelentkezve, addig próbálkoztak, amíg főleg műszaki területen felvételt nem nyertek. Közben megőrizték, sőt tovább mélyítették a négy év alatti elszigeteltségben kialakult osztályközösségeiket, barátságaikat számontartották, s tartják ma is egymást, kialakult az ún. bencés maffia.

Richárd atya:“Ez a rendszer csak hazugságélményt adott … Diákjainkat osztályvezető-helyettesnek kellett nevelnünk. Fiatalabbak kedvéért: nem termelő cégnél osztályvezető helyettes, egy./főisk.adjunktus, esetenként docens lehetett nem párttag is.Fizikai melósoknál már brigádvezető sem lehetett pártonkívüli. 880.000 előnyt váró tagocska. Nekik előny. Nekünk hátrány.

Ph Tótfalu választókörzetében adhattam le első szavazataimat. Osztályfőnökünk jelezte, hogy figyelhetnek bennünket, megjelölhetik a cédulánkat, ne ugráljunk. Én csak a lapok sarkaiból téptem le, s következetesen minden pap/lelkész képviselőjelölt nevét áthúztam. Közel 100 % sikerült.
Fiatalok! Higgyétek, mert történelmi tény, olyan bunkók voltak, hogy jegyzőkönyvben rögzítettek a 100% feletti sikert is. - 2004 (!!!) novemberében Ukrajna orosz lakta részein is volt 104 % Itt természetesen a komcsi nyert volna! Azt ismered, hogy: a kommunizmus győzött a föld 1/6-án, de mi tovább küzdünk, s hamarosan, 1/7, 1/8, 1/9 …

Pannonhalma a mai napig második otthonom. Évente legalább kétszer összejárunk, a szorgalmasabbak havonta. Ma is visszavágyunk, „visszatérünk megnyugodni, emlékeken felvigadni”, lélekben feltöltődni. Volt és van időnk egymásra, a bencés atyákra, a bazilikára, a Boldogasszonyra, a Hóman bástyára, várkörre, botanikus kertre, szentmisére, elhunytainkra. Csendre.Szól az ének, száll a dal.

Pax! azaz BÉKE legyen velünk!

Murányi Gyula (Gyuszi)
Budapest/Cserhátszentiván

Szigethy Éva 2015-év januári írását követően találtunk egymásra mint közös ősökkel rendelkező cserhátszentiványról származók,majd a további kutatások során találtuk meg Szigethy Pált is aki ugyancsak a család leszármazota.Évával a 15-ös találkozó alkalmával volt szerencsém személyesen is találkozni és azóta is tartsuk a kapcsolatot igaz csal levelezés útján.Nekem is elkészült a családfa melyet Szigethy Mártonig tudtam visszavezetni aki Kiskürtösön született1698.ban felesége Rákóczi Örzsébet aki Cserhátszentiványon született1700.ban. Szigethy Pál rokoni ágában található ha jó emlékszem Balázs János-ék akik a faluban a kocsmát és a üzletet üzemeltették a feleség nevét Én csak Bözse néven ismerem.Ribárék is a csalaládhoz tartoznak ,tudomásom szerint a család nemesi levele a kutya-ből utoljára náluk volt letétben ha a bejegyzésemet Ribár nevű fentebb bejegyző olvassa az e-mail vímemen próbáljon meg kapcsolatot teremteni vele,szivességét előre is köszönöm.

Gyerekkoromban egyszer anyukám azt mondta, hogy a mi nevünk igazából Szentiványi Szigethy. Én „ízlelgettem” ezt a nevet, tetszett is, de anyu szerint azt az előnevet akkor nem használhattuk.
Az iskoláim elvégzése után hamar férjhez mentem, gyerekeim születtek, közben dolgoztam, és eszembe sem jutott már, amit gyerekként hallottam. Apuval nem voltunk napi kapcsolatban, de találkozásaink alkalmával nem került szóba, hogy honnan származunk.
Sok-sok év telt el, nyugdíjas lettem, amikor elhatároztam, hogy anyai nagymamám életét meg fogom örökíteni. Ehhez szükségem volt arra, hogy Levéltárakban keresgéljek felmenők után. A történetben nagymamámon kívül szerepet kaptak a családtagok, szüleim valamint én magam. Emiatt apuról is kutakodtam. A születési dátumát persze tudtam, az anyukája nevét szintén, de a születési helyét csak sejtettem. Sikerült megtalálnom, és egy számomra teljesen új adatot is, apai nagyanyám /aki születésem évében elhunyt/ születési helyét, Ecseget.
A könyvem elkészült, és egy kis családfa szintén az anyai felmenőkkel, egészen a szépszülőkig bezáróan. Amikor testvéreim ezt meglátták, igyekeztek rávenni, hogy kutakodjak a Szigethyk után. Igen ám, de az apai ágról szinte semmit nem tudtam. Egyre jobban kezdett izgatni a dolog, és az egyetlen adattal, nagyanyám születési helyével és körülbelüli dátumával a kezemben felkerestem a Levéltárat. Nagy örömömre megtaláltam őt, és vele együtt a szülei, az én dédszüleim nevét. A környező oldalakon találtam még néhány testvért. Felajzott a dolog, most kezdett érdekelni igazán, hogy még messzebb jussak, de a dédapám szüleit sehol nem leltem. Ekkor a lányom talált az interneten egy fórumot, ahol többek között Szigethy nevűek keresték a rokonaikat. Igaz ugyan, hogy elég régi beírások voltak, de gondoltam, szerencsét próbálok. Találtam köztük valakit, aki szentiványi felmenőkkel rendelkezett. Felvettem az illetővel a kapcsolatot, aki rendkívül kedvesen fogadta a megkeresésemet, és biztosnak gondolta a rokoni szálat. Szerinte a dédapáink testvérek lehettek. Az illető a házába invitált és megajándékozott saját családfája másolatával, ami szerinte közös ükapánkig bezáróan azonos. Nagyon örültem az ajándéknak, de meg akartam győződni arról, hogy az ő Jánosuk egyezik-e az én Jánosommal, azaz a dédapámmal, ezért tovább kutattam. Felkerestem az Ecsegi Plébániát, ahol az elhaltak anyakönyvében megtaláltam a dédapámat. A szüleit azonban nem tüntették fel. Megkérdeztem az Anyakönyvvezetőt, hogy az ő irataikban szerepelnek-e szülők? Az igenlő válaszra újfent fellelkesültem, de arra, hogy megtudjam az adatokat, még várni kellett. Közben interneten sok Cserhátszentivánnal kapcsolatos írást találtam, ami a falu és lakóinak történetéről szólt. Tetszett, hogy gyakran előfordult bennük a Szigethy név. Nyáron ellátogattam családom egy részével Cserhátszentivánra, a Világtalálkozóra, ahol minden helybéli rendkívül kedvesen fogadott. A Kultúrházban körülnézve ámulattal csodáltam Zeller Bea családfáját, és meglepődtem, amikor a Szigethy nevet felfedeztem rajta. Izgatottan gondoltam arra, hogy a születési dátum szerint akár ő is lehetne az üknagyapám. Ezután még feszültebben vártam az Anyakönyvvezető értesítését. Beával megismerkedtünk, aki szintén keresgélt nekem a saját anyagában, és szinte egyszerre tudtam meg mindkét hölgytől a nevet, amire vártam, és bizony megegyezett Bea felmenőjével, ezek szerint van köztünk rokonság. Nagyon örültem, és újult erővel kerestem tovább. Kb. az 1700-as évekig sikerült beazonosítanom az őseimet. /Érdekes, de a Szentiványi előnévvel sehol nem találkoztam./ Az előzőekben említett úrral nem az ükapánk, hanem egy még régebbi ősünk közös, de az ő családfájának segítségével el tudtam a sajátomat is készíteni. 1590-ben született az első Szigethy, akit fel tudtam tüntetni a családfán. Miután elkészültem, Bea felajánlotta, hogy egy számítógépes alkalmazással elkészíti nekem, több variációban. Ezzel nagy örömet okozott. Testvéreimnek, családtagjaimnak is elküldtem, mindenkinek nagyon tetszett.
A Világtalálkozón családommal megállapítottuk, hogy a hegyek ölelésében fekvő kis falu olyan, mint valami ékszer. Az itt lakók melegszívű, barátságos vendéglátók. Büszke vagyok rá, hogy a Kiskürtösről származó, legtávolabbi őseim ezt a csodás kis helyet választották saját, majd leszármazottaik otthonául. A felmenőim kb. 90 %-a Szentiványi születésű.
Ha lehetőségem adódik rá, bármikor szívesen látogatok el ebbe a csodás kis faluba, őseim szülőföldjére.
A dédapám Szigethy János molnár volt, és a képeken az ő egyik lánya: Szigethy Zsuzsanna és egy az unokái közül: Szigethy László, az apám.

Budapest 2015. január Szigethy Éva

Gazdálkodó, törvénybíró. Sz. 1898, Cserhátszentiván. Bevonult 1916 májusában a 60. k. gy. e-hez. Ugyanezen év szeptemberében kikerült az orosz harctérre, majd az olasz hadszintéren küzdött a Piave, stb. vidéken 1917 novemberig. Mint járőr az olasz arcvonalon olasz hadifogságba is esett, ahonnan azonban sikerült megszöknie. Kitüntetései: O1, O2, Br., K. cs. k. és az országgyarapító tevékenységek során teljesített szolgálatáért a Délvidék visszafogl. e. é.

Édesanyám, Gyürky Mária Valéria 1924-ben született Cserhátszentiványon. Sokáig ott élt nagypapám, Gyürky György szüleinél.

Én csak nagyon ritkán jártam Cserhátszentiványon, hiszen 1963-ban születtem, így már sajnos a nagyszüleimet nem ismerhettem.

A temetőben jártunk nagyszüleim sírjánál. A temetőben a sírjuknál nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy körbeölel a szeretet. Csodálatos érzés volt. Meglátogattunk még élő, édesanyámat ismerőket. Büszke voltam édesanyámra, akiről, mint nagyon szép lányról meséltek nekem.

Szívesen fölvenném a kapcsolatot még ott élő emberekkel, akik többet tudnának mesélni ottani őseimről.

Ha van ilyen, tisztelettel várom megkeresését a szucs@tf,hu email címre.

Kedves Cserhátszentivániak!
Tiszteletreméltó és nagyszerű kezdeményezésnek tartom azt a törekvést, ahogyan egy kis lakóközösség régi történetekkel is hozzájárul azon emberek összefogásához, akiknek bármely kötődése lehet a Cserhátnak ezen gyöngyszeméhez.
Nos, én is elmesélek valamit. Első emlékem „Szentiványról” – ahogy akkoriban hívtuk -, 1959 nyarára eshet. Nagymamámat – Ribár nénit – kísértem fel a „völgyből” rokonokhoz, Babiákékhoz. Úgy emlékszem, Babiák Józsi bácsi festő (is) volt, s talán cipész. Akkoriban Egerben jártam iskolába, elsős lehettem. Amikor nagymamámtól sikerült leválnom, helybeli, magam korú fiúkkal méregettük egymást a patakparton. Városi fiú idegennek látszódhatott a helyieknek, mert ölre menés lett a vége. Úgy emlékszem, kénytelen voltam vereségemet elismerni, mert az ellenfél fiú nagyon erősen szorította fogaival a jobb középső újamat. Első leckémet megkaptam: nem mindenki fair play birkózással akar érvényesülni.
Ezután szinte minden szünidőben jártunk „Szentiványon”. Ropogós cseresznyét, saját köpült vajat, friss túrót vittünk nagymamával, hátizsákkal a hátamon. Már nem emlékszem, milyen élelemre cseréltük ezeket, talán füstölt dolgokra.
A Hármas forrás, a Cserkész kereszt, a Bézma ormai, a romantikus patakpart (Szuha, vagy Zsunyi?), szép emlékek maradtak. Akkoriban még rengeteg rákot is fogtunk a patakban! (Érdemes lenne a patak vizének minőségét az akkori tisztaságúra visszaállítani!)
Hasonlóan szép barangolások adódtak a „Cserkúti patak” mentén Cserkút pusztára Korcsok Ilonka néniékhez, Szárazrét pusztára (?)Rózsika néniékhez. Megboldogult édesanyám, „Ribár Erzsi” mesélte, hogy Cserhátszentivánon járt elemi iskolába, s naponta öt patakon kellett átkelniük apró gyerekekként az iskoláig. Kántortanítójuk és felesége összevont osztályban tanították a nebulókat. Mindez a harmincas évek elejére tehető.
Mostanság is évente felkeresem a Ribár tanya (Szigeti malom) dicstelen hagyatékát. Igyekszem a nevenincs forrását rendben tartani, melyet Malom forrásnak neveztem el. A Hármas forrásnál lévő, egy évszázadnál többet is megért, vihar tépte, megtört derekú öreg fűzfa előtt időnként fejet hajtunk. Sokszor megmásztuk őt gyermekkorunkban. Már akkor is termetes fa volt, jól be lehetett látni róla a rétet a Cserkészkeresztig.
Cserhátszentivánra néha beautózunk körülnézni, hazafelé tartva Hollókőből. Ismerősről itt nincsen tudomásunk, egyenlőre …
Tisztelettel: Barna Péter
Trittau, (Hamburg mellett) 2013-02-10

és családja életéről, munkásságáról olvasható fotós
megemlékezés a lap alján

Évente egyszer, június utolsó szombatján sajnálom, hogy nem tudok táncolni. Hallgatva és látva Kalász Máté és társai zenéjét és táncát bizony focihoz szokott O-lábaim önkéntelenül belemozdulnak.
Máté és bátyja Tamás, a bőgős Gyürky Mária gyermekei, Magda tanítónő unokái, a Világtalálkozók állandó hangulatfelelősei. Ezúton is köszönöm szolgálatukat.
Miközben azon gondolkoztam, hogyan köszöntsem Mátét a kitüntető címe miatt, egy nagyszerű beszélgetést hallottam vele a Lánchíd Rádióban. Örülök, hogy a zene szeretete félretetette vele a focit, abbahagyatta az ELTE-i matekot, hogy a TÉKA együttes tagja lett, hogy örök elköteleződésre készül, hogy szentiványinak érzi magát és tesz is érte, hogy szerény, …
Máté! Papoknak szokták mondani, de a Te vidámító és értékőrző hivatásodhoz is illik: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned!”

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=bPVyFHiYpnc
http://www.youtube.com/watch?v=_q_XrNcbi8c&feature=relmfu

ma feltett anyaga 11-12 címmel lejjebb nyitható meg, sok régi képpel