Vendégszeretet
***
A Békeidőkben sok vendégszoba volt a faluban, mert a táj, a szubalpesi klíma és a színvonalas, hatalmas strand vonzotta a városiakat.
A háború után többen (árva) gyerekeket fogadtak be. Édesanyámnak egy holland kislány jutott aki aztán szeretett volna itt maradni (Alma/fa: egyik fia meg délvidékieket, másik fia pedig kuvaitiakat, örményeket, románokat, izraelit, csángókát, felvidékieket, kelet- és nyugat németeket, szlovákot, morvát – őt meg számtalanszor lengyelek).
Hónapokig laktak nálunk térképészek, kettővel ma is haveri viszonyban vagyunk.
Napokig nálunk aludt és evett (persze térítés ellenében) néhány egyetemista KISZ agitátor. Minket persze középkori csökevénynek néztek, akiket a tudomány elmos. Két diplomámmal nem lettem hittagadó, sőt. Vajh mire jutottak „felvilágosultságukkal”? „Kiterítenek úgyis”.
Édesapám rákosfalvai és királydombi maszekolása két ’56-ost hozott hozzánk hétvégékre. Egyiküket, Dénes János bácsit remélem nem csak Szilassy Béla ismeri.
„Gizike adjál már …-t, mert váratlanul vendégem érkezett …ről, s zárva van a bolt.”
Valami jutott mindig a koldusoknak, vándorzenészek is.
Vendégség – remélem valaki más fog róla írni.
Egyik unokabátyámmal, a Polgárdiba elszármazott Berkó Jenő bácsival évtizedekig nem találkoztam. Beteg lett. Meglátogattam a MÁV kórházban. Az udvaron, egy padon várt. Egy másik beteggel beszélgettek. Melléjük ültem. 2-3 perc múlva bemutatkoztam. Nagyon megörült, s egyből kérdezte: De honnan ismertél meg? – Hiszen gyermekkoromban vendégségkor mindig hazajöttél, s számomra mit sem változott az arcod, a hangod.
Új házat építettünk, a régit le kellett bontanunk. Négyünket, gyerekeket a legszegényebb, de legjobb szívű rokon, Teri néni fogadott be éjszakákra.
Üdülőházban lakóktól megdöbbenve hallottam, hogy valaki (valaki?) "legyüttmentezte" őket. Több idős őslakost megkérdeztem, nem is ismerik ezt a mondást. Egy sajnos ismeri, s azt is tudja, hogy ki mondta. Nemes cselekedet lenne, ha bocsánatot kérne az elvtárs.
Biztos, hogy az Önkormányzat által gondosan előkészített és felfűtött kultúrház, a finom tea, a 136 db fánk (pampuska) – Sándor Józsefné Bözsike konyhájából – is hozzájárult, hogy a többnyire városi és alföldi ifjak sikeresen megbírkóztak a Hármasforrás-Bészma tető 300 m-es szintkülönbségével - toronyiránt (!!!), majd a Tepkén keresztül egészen Nagybárkányig gyalogoltak.
Köszönet minden segítőnek, elismerés a túrázóknak.
Ott voltunk mindig, mindannyian (én még "porbafingó" koromban). Az egész család, kaotikus összevisszaságban, de szeretetben.
Mióta dédi meghalt, és keresztapám "viszi a házat", ki van készítve kenyér, só és víz, a betévedő vándornak.
a (már többször említett) falunapon két hátizsákos leány ült le a kapunk előtt, az árok mellé, a közös pörköltből eszegettek, és azon sajnálkoztak, hogy milyen szomjasak. Kivittem nekik két pohár vizet. Megkérdezték:
- Ti itt mindig ilyen kedvesek vagytok?
Hát igen.