Valamely kiválasztott ünnepre (nem emlékszem, hogy Szentiványnak volt-e fogadalmi napja) az egyházközség/falu buzgóbb hívei útra keltek. (A 60-as években én édesapámmal és bátyámmal mindig  Szent Anna ünnepén, édesanyámék Nagyboldogasszonykor zarándokoltak.)

A lelki és fizikai felkészülés (templomi kihirdetés, prédikációk, … ruhamegválasztás, sütés, munkák ütemezése – hiszen 2 napot vett igénybe a gyalogos búcsújárás, stb.) már 1-2 héttel előtte elkezdődött.

A gyülekezés a templomban volt a családtagok kíséretében, s rövid útrabocsájtó szertartás után a rendezett menet a kereszt (esetleg még a lobogók) vezetésével elindult. Szólt a harang, imádkoztak-énekeltek. Aki tehette a falu határáig elkísérte hozzátartozóját. Út közben az utcán lévők legalább megálltak, keresztet vetettek, bekapcsolódtak az énekbe-imába. A vallásosak odamentek, s megcsókolták a keresztet (erre megállt a menet eleje, s legalább felzárkóztak a hátrébb jövők), esetleg virágot is kötöttek rá. Ugyanezek ismétlődtek egész úton. Pl. ha falvakon mentek át megszólaltak a harangok, sokan fogadták őket és elkísérték a falu határában lévő pléhKrisztusig. S persze ivóvízzel, mosakodási lehetőséggel segítettek.

Ha járművel találkoztak, a bakon ülő vallásosságától függött, hogy ő állt félre, vagy a menet húzódott az út szélére. S persze mindig akadt (megszervezték) lovaskocsin zarándokló is. Ez nagy segítségre volt az elfáradóknak, esetleg megsérülteknek, s a nagyon praktikusan összeállított kicsi csomagok vitelében is.

Ahogy közeledtek a cél felé egyre többen csatlakoztak hozzájuk, így alakult ki a „keresztalja”.

Egész idő alatt egy búcsúvezető előénekes volt a vezető. Nagyon sok alkalmi éneket énekeltek, sokan nem tudták a több versszakos énekeket, meg hát éneklése sem volt mindenkinek tökéletes, de szeretett volna bekapcsolódni, meg persze a vonulók sebessége, fáradtságszintje is változott, meg ha egy templomhoz, kápolnához, kereszthez, szoborhoz értek akkor rövid imádkozásra és pihenésre is megálltak, amikor forráshoz/kúthoz értek kicsit felüdülhettek, stb.  Ezekhez az előénekes segítségével tudtak rugalmasan alkalmazkodni, a többiek gépiesen követték. (Vicces, de állítólag megtörtént Máriabesnyő felé gyalogolva: Előénekes: „Turaiak vagyunk, jaj de sokan vagyunk” - Tömeg: „Turaiak vagyunk …” - erre egy másik, fiatalabb, aki szerette volna már átvenni a búcsúvezetést: „Nem igaz az Mari, mer a fele bagi” - s a tömeg: „Nem igaz az Mari…”).

A búcsú engesztelés/hálaadás/kérés. Előtte/alatta/utána többlet ima/bőjt/jócselekedet elvárható, üdvös. Ezeket azonban úgy kell végezni, hogy ne a másik előtt tüntessünk vele, esetleg „versenyezzünk”, hanem csak az Isten, aki a rejtekben is lát tudjon róla. Persze ha másokat (pl. egy otthon maradó beteget) tájékoztatunk róla, az erősítheti őt, s biztos, hogy lélekben minden lépésünkben imádkozik értünk, velünk lesz a gyóntatóudvarban, megmosakszik velünk a szentkútnál, ámul a Szent László ugratásánál, felbaktat velünk a remete barlanghoz, virraszt, keresztutat jár, rózsafűzért morzsol, s minden lépésünket (amelyek főleg majd másnap délután Alsótold körül  ólomlábakká nehezülhetnek) könnyíti.

A szentkúti főkapunál várt bennünket a ferences barát (mielőtt 1950-ben a komcsik el nem zavarták őket), a kegyhely (ma már pápai engedéllyel Nemzeti Kegyhely) plébánosa, köszöntésünkre megszólal a legnagyobb harang is. Az atya (1990 óta óta újra ferences) szeretettel köszönt bennünket, majd vezetésével bevonulunk a kegytemplomba (ma már bazilika minor-ba), s egyenként elvonulunk a csodás kegykép/kegyszobor alatt, amely ünneptől függően más-más ruházatba van öltöztetve.

Búcsú. A bűntől, s reményeink és az egyház bátorítása szerint és Isten kegyelméből bizonyos purgatóriumi büntetésektől. Ebből a szent dologból a középkori, tévutakon botladozó egyház anyagi előnyöket is kovácsolt. Mások meg ebbe belekötve, újítottak (a re-form a régi értékek visszahozását jelentené), s elhagyták a szentmisét, gyónást, szentáldozást, búcsújárást, litániát, szentségimádást, stb. Én ebbe születtem, nagyon hiányoznának.

Csoda? – ha más nem, az csoda, hogy közel ezer éve milliók jöttek/jönnek ide megtisztulni, megerősödni, egymásért imádkozni, egymást segítve. Ahány ember annyiféle csoda lehet! A legegyszerűbb: a betegnek hazacipelt víz, a bele vetett hit által gyógyíthat. (Ismerős a placébó hatás, és az hogy a drágábbnak hazudott placébótól sokkal többen gyógyulnak?) Objektívnek, tudományosan is bizonyítottnak az egyház nagyon kevés csodát fogad el. - Medzugorjében is évtizedek óta várat magára a hivatalos elismerés. Többszöri ott jártamban számos élményem volt -  az emberek, a tömeg viselkedése miatt. Több ismerőssel találkoztam. Ketten dicsekedtek is, hogy látták a Szűzanyát. Az egyiknek azt mondtam: Ha percekig néznék a Napba, akkor bármit látnék, amit akarnék. A tápai, engem, nem látót lenéző mamkának (kegyetlenül, de) így szóltam. Én sajnos nem láttam a Szűzanyát. Lehet, hogy nem érdemeltem ki, mint Ön, de ha láttam volna, akkor nem beszélnék róla, hanem úgy megváltozna az életem, hogy biztosan mindenki észre venné rajtam.

A virrasztás-ima-ének szenzációs élményt nyújthat. Különleges, amikor a különböző helyről jött előénekesek versenyeznek. Kicsit öncélú is, de felejthetetlen.

A vasárnapi szentmise utáni búcsúztatás, hazaindulás nem kedvrontó, hiszen a rengeteg élmény napokig, hetekig elkísér, tudjuk, hogy a falu határában várnak a gyermekek/unokák/keresztgyerekek, s a régóta spórolt fillérekből itt van a szatyorban a megígért ajándék és szentkép  (Szentkúton jártam, ezt a kis emléket, Néked onnan hoztam), s persze a mézeskalács szív, vagy legalább egy nyakba akasztható ehető olvasó (rózsafűzér-utánzat), idősebbeknek egy-egy korty szentkúti víz.

Hazafelé Alsótold körül már nehezednének a lábak, de onnan már azt lesik/számolják, hogy ki várja őket a falu határában, hogy fognak örülni, mit fog mesélni, hogy mindjárt megszólal a harang, amikor belépnek a templomba felhangzik a harmónium, a hálaadó Te Deum, a plébános szeretettel és irigyléssel fogja köszönteni őket. S tapasztalatból tudják, hogy holnaptól egy kicsit megint könnyebb lesz az otthoni teher, az együtt zarándoklóknak kicsit másmilyen lesz a kapcsolatuk, s persze előbb-utóbb újra kezdődik az előkészület.

Volt aki biciklivel, később motorral, aztán buszos szervezéssel vagy kombinálva: busszal Pásztóig,  vonattal Mátraverebélyig, majd onnan gyalog a cigánysoron és hegyen keresztül a kegyhelyig.

Befejezésül egy megtörtént eset. A süket-néma (Kasza Jenő) kerékpárral kísérte a gyalogosokat. Defektet kapott. Nem volt pótgumija, sallerja sem (a ragasztót akkor még nem ismertük), így a gyalogutakon tolta a bicajt, a nehezebb terepeken pedig vállon cipelte a vasvázas nehezéket. Haza érve így fakadt ki: „Etter tentút, toha többé tentút!”

Egyszer?

www.verebely.hu

Édesapám sokat mesélt a legemlékezetesebb, legnagyobb szentkúti zarándoklatról, amelyet Mindszenty bíboros úr vezetett. Ezen sok szentiványi is részt vett. Ahogy számosan elmentek a Szent Jobbot körbehordó aranyvonathoz, s 1938-ban a hősök terei Eucharisztikus Kongresszusra is. Fehér vértanúnk, közeli boldoggá avatásán remélem néhai Kossuth-díjas barátom alábbi költeményét fogjuk énekelni:

Golgota orma: szenvedés győzelme

Hálaadó ének Mindszenty József hercegprímás, bíborosért

(Énekelhető az Isten hazánkért dallamára is)

Vas vármegyében, Hegyhátnak szülötte,
Mindszent porából vétetett a Mennybe.
Édesanyjának neve volt Borbála,
Égi Szentanyánkhoz
                             szálljon érte hála!

Éber Jópásztor, hitben törhetetlen,
barna és vörös veszedelem ellen
Egyházát s népét védelmezte bátran:
Nagy hősiességből
                         mindenkor példát ad!

„Golgota orma: szenvedés győzelme”,
Krisztusnak sorsát sorsával hirdette,
s nem törhették meg gonosz diktatúrák,
mert mellette mindig
                             pártfogón az Úr állt!

„Vádolók vádja néked dicsőséged”,
Mindszenty József, űzött (árva) magyar néped
kéri az Úrjézust és a Boldogasszonyt,
hogy szent életedért
                           bő hitet fakasszon!

(2005. március 3.)

Nagy Alajos szíves kérésére lejegyezte és verssé szerkesztette Isten kegyelméből Nagy Gáspár vándorénekes, ki született vala Bérbaltaváron, 5 km-re M.J. falujától.