Névvel

Zorkóczy Jánosné Csernus Janka (1928) 2010. április 13. 14:43
Zsidó falubeliek a ’30-40-es években

A cserhátszentiváni zsidók (öt család) rendes, tisztességes és becsületes emberek voltak. Kereskedéssel, földműveléssel foglalkoztak. Gyerekeiket a falu katolikus iskolájába járatták. Iványi József kántortanító, aki több nyelven beszélt nagyon jól tudott héberül. Így temetéseken, vagy egyéb szertartásokon vállalta a tolmács szerepét, mivel a helybeliek nem tudtak héberül.
A mai kultúrházzal szemben volt az elég nagyméretű zsidó imaház (zsinagóga). Ezért be tudta fogadni a környékről a zsidó közösségeket. Ugyanígy a zsidó temető a környékbeliek nyughelyéül szolgált. Az imaházat háború után lebontották, a temetőt pedig a község gondozza.
A temetéseken a falu keresztény családjai is részt vettek. Nekem, mint gyereknek emlékeimben van, hogy a gyászolók megfogták a fejfát, és magukban imádkoztak zsidó szokás szerint. Amikor a fejfát én is megfogtam, a tarjáni ismerős kislány (Haupt Hugó rokona, aki minden nyáron Szentiványon nyaralt) rám szólt, hogy azt nekem nem szabad.
Úgy emlékszem, hogy nem a nálunk szokásos koporsóban temetkeztek, hanem inkább láda formájú deszka dobozban.

Családok:

Klein néni: Övé volt a „Klein néni kocsmája” ami a jelenlegi kultúrház területén (a régi mozi épület) állt. Egy hosszú épület. Nagy teke (kugli) pályával rendelkezett, a szentiványi férfiaknak szórakozására.
Három fiú gyermekét egyedül nevelte. Két fia korán elkerült Budapestre. Az egyik megnősült, és pici babája volt, a nagymama örömére. A harmadik Béla, helyben Babiák Gyulánál tanulta az asztalos mesterséget. Ő hál’ Istennek visszatért a haláltáborból.
Édesanyámmal sokszor lejártunk hozzá beszélgetni, mert nagyon egyedül érezte magát. Családról, meg aktuális dolgokról folyt a szó, fényképeit mutogatta. Ha a mezőből jöttünk a vendéglő ajtóban, málnaszörppel invitált.

Leopold Gyula: Fűszer üzlete volt, a jelenlegi Varga Menyhért, Laci háza helyén, egy hosszú ház, melyben az utcafrontra nyílott az üzlet. Ők is nagyon kedvesek voltak, a gyerekvásárlónak mindig a szájába tettek egy szem cukrot, ezért előnybe részesítettük a vásárlásnál Őket. Gazdasági cselédje volt, akinek külön házat biztosított, mely a Kossuth utca 19-ben volt. Háború után az életben maradt rokonok a családi házat és a cselédházat is eladták. A cselédek a földművelésben segítettek neki.
Két lánya Irén, Ilonka és egy fia Laci volt, az idősebb lánya férjhez ment, az esküvőt Szentiványon tartották. Az „egész falu” nézte az udvari szertartást, különösen a pohár-rálépésre voltak kíváncsiak. Esküvő után az ifjú pár a férj lakhelyére költözött, így szerencsére már nem lakott Szentiványon amikor elhurcolták hitsorstársaikat. Leopoldék szombatonként kiültek a folyosójukon lévő lócára. Ha nem volt valakivel előre megbeszélve, akkor az utcán járókelők közül kértek meg valakit a sparheltbe előre bekészített tüzelőt, vagy a lámpát meggyújtani.

Haubt Hugó: Kocsma és fűszerüzlet tulajdonos, a mai „Bérlő” Mariska féle házat bírták, csak a ház jóval nagyobb és „L” alakú volt. (a nagy kocsma részt lebontották) Volt benne egy kis fűszeres bolt és egy hatalmas kocsma. A falu egyik központja ként működött. Itt tartották annak idején a tánciskolát is. Ha az alsótoldi Mészáros úrnak, s szentiványi barátainak mulatós kedve volt, Ecsegről zenész cigányokat hozattak, s kitartó énekükre a „… száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra” kívánság is teljesült. A strand vendégeit – köztük számos környékbeli földes urat, értelmiségit, s egyéb strandolót - a falubelieket ők látták el speciális dobozaikban finom fagylaltokkal.

Braun néni: két lányával: Fáni és Kati, és Dezső fiával élt. A fia Pesten marhakereskedő ként dolgozott és ő támogatta anyját és egy kicsit gyenge képességű testvéreit. Házuk a jelenlegi Babiák Béla portáján állt.

Hevesi Úr és felesége: jegyző-gyakornokként dolgozott, és albérletben lakott a faluban.

A zsidóközösség egyéb szokásai:
A vallási előírásaiknak megfelelően sertés húst nem ettek. Az állataikat a héten egyszer Ecsegről feljáró sakter vágta le. (Favágó tőkén, egy csapással.) Ha tejet kértek külön az ő edényükbe fejte a tejet Csernus néni.
Húsvéti Ünnepkörben macesszal ajándékozták meg a falubelieket.

Zsidóüldözéssel a falubeliek nem értettek egyet. Egy-két mulatós férfi részéről gúnyolódás előfordult, de a falubelieknek ez nem tetszett. Mindenki nagyon sajnálta az elhurcoltakat és emlékeinkben megőriztük Őket. Akik ismerték a családokat még napjainkban is emlegetik tetteit.
Zorkóczy Jánosné Csernus Janka (1928) 2010. április 11. 16:11
Csernus Sándor (sz. 1889) utódainak áthagyományozott emlékei:

1896-os Milleneum.
A falukertben ökörsütéssel egybekötött nagy ünnepség volt. A gyermekek részére az esperes egy zsák cukorkát öntetett le a domboldalról, s a felnőttek mosolyogva nézték a begyűjtést. Friss kifli és zsemle is jutott mindenkinek. Majd cigányzene mellett mulatoztak, kedvcsinálóként csapra verték a sörös-és boroshordót. A gyerekek málnaszörpöt kaptak. Az egész környék apraja-nagyja vígan énekelte:
„Ezer esztendeje annak,
Hogy a magyarok itt laknak
Most akarják, most akarják kiirtani
De az Isten, a jó Isten nem engedi”

Az orosz fogságban 6 év Szibéria jutott neki osztályrészül. Nem hagyta el magát, információt gyűjtött, tanult, ruhát (ezt fénykép is megörökítette), cipőt, sapkát készített, háztartási eszközöket javított. Itthon estenként néhány hallgatója mindig akadt, és pipálgatás mellett mesélt az ott töltött évekről. Emlékezetében jó embereknek tartotta az orosz népet, mert velük szemben mikor családoknál voltak elhelyezve családtagként bántak. Az igaz, hogy a meglévő szerszámaik használatára neki kellett megtanítani Őket. Eke, borona, cséplőgép használat. Elmesélte: a fogságba kerülés, a szőkés (dohány ellenében segítés), visszatoloncolás, Bajkál tavon való hajózás, valamint a hazafelé tartó úton a több országon keresztüli ünneplő fogadást.
A sors kiszámíthatatlan fintora, hogy a II. világháború alatt a házakhoz elszállásolt orosz katonák egyike, abból a családból származott, ahol Sándor bácsi hosszú időt töltött fogsága alatt. Panaszkodott, hogy mennyire megváltoztak náluk az emberek: nem kell nékik se Isten, se haza. A mi az emberi kapcsolatokra is kihat.

Afféle ügyes kezű gazdálkodóként a téli hónapokba Deák Péter cipész részére faszeget is gyártott, Noskó Gyula bognárnak keréktalpat, a kötélfonást is megoldotta: harangkötél, rudalókötél, majornál csigakötél stb.
Pálmai Balázs 2009. március 05. 19:25
Ha nem untatlak Titeket, még mindig tele vagyok emlékekkel:

Nagypapám nagy sétáló-kiránduló volt (amit én akkori 5-6 éves fejjel utáltam, és nem is értettem), mindig magával vitt a túráira. Mai szemmel nevetségesnek tűnik, de akkor hihetetlen messzeségnek tűnt a gémeskút a Kishegyen, a „tódihíd”, a strand (soha nem tudtam, miért nevezik strandnak. Már láttam a képeket J). Bablevesről, a Bészma tetejéről ne is beszéljünk, az maga volt a purgatórium. Bárcsak ma hívna, hogy menjünk… Ő faragta az első kirándulóbotomat, amitől mindjárt nagyfiú lettem.

Szintén serdületlen koromban járogattam a patakpartra, a kishíd alá, ebihalat gyűjteni. Összeszedtem vagy ötöt, aztán (dédi nagy szörnyülködése mellett) nagyjából egy hétig figyelgettem, ahogy kinő a lábuk. Ja, egy ötliteres dunsztosban, a verandán. Ezután már nem voltak érdekesek (számomra), tehát mentek vissza a patakba.

Mióta az eszemet tudom, Dédinek soha nem volt macskája. Azonban ahogy a vasárnapi leveshez való csirke levágásához készült, és megfente a kést az udvari víztartály szélén, a megye összes macskája ott hegyezte a fülét a kertkapunál.

Valamelyik nyáron átsétáltunk Hollókőbe, ahol jól eltelt az idő. Ballagtunk hazafelé, s gyanítom, én kezdtem el nyafogni, hogy nem bírom a gyaloglást. Egy jó szándékú ember megállt a szekerével, és felajánlotta, hogy anyukám és én felhuppanhatunk a saroglyára, hazavisz. Így is történt, csakhogy én, a bátor, továbbmentem vele a „bótig”. Na onnantól hazáig tiszta para volt az utam, minden bokor, házsarok mögött vérfarkast láttam.

Szomszéd-történet:
Pesti gyerek lévén sose volt kutyánk, de Dédi szomszédjában mindig ott volt Kolbász, a magyar vizsla. Szerintem neki köszönhető, hogy sose féltem az állatoktól. Még akkor se, amikor magasabb volt, mint én.

Az említett (2007-es) falulátogatás során hátramentem a kertbe, „városi ficsúr” módján öltözve. Szomszédunk, Bakai Gyuszi bácsi köszöntött:
- Szervusz, fiam!
- Jó napot, Gyuszi bácsi
- Hogy van a család?
- Megvagyunk. És Gyuszi bácsi?
- Köszönöm, én is. De ugorgyá mán át a kerítésen, oszt segiccs feltolni ezt a masinát a kertbe!
Átugrottam a kerítésen, felgyömöszöltük kapagépét. és azóta örülök a nadrágomon a kimoshatatlan olajfoltnak.

Anyukám története:
Anyukám és öccse (a keresztapám) gyerekkorukban kitalálták, hogy milyen jó móka lenne, ha anyum Ági babája és keresztapám Macija frigyre lépnének.
Az ötletet tett követte. Dédim kivakolta a pincét, asztalokat állított fel benne, menüt készített. Ági babának és Macinak ruhákat varrt (máig megvannak).
A násznépet a falu gyereksereglete képezte (néhányan talán emlékeznek még), a szertartást nagypapám sógora (Dusnoki Sándor) vezette.

No, szerintem érthető, miért szeretem „falut”
Tovább is van, mondjam még?
Pálmai Balázs 2009. március 04. 19:56
Pálmai Balázs vagyok, a Marsalkó (később Megyeri) - Noskó családból.
Az oldalt nézegetve eszembe jutott ezer emlék (32 éves létemre). Mindet sajnos nem tudom leírni, de édesanyámmal elnosztalgiázgattunk, és kettőt mindenképp szeretnék megosztani a „többiekkel”, Veletek.
Imáink:
Dédnagymamám konyhájában, a sparhelt mellett a mai napig ott lóg a hímzett falvédő:
„Az én jó Istenemet könyörögve kérem,
az én kedves családomat őrizze meg nékem”
Emberek:
Kicsi voltam még, 5-6 éves. Roppant büszke voltam rá, hogy reggelente az én feladatom volt átmenni a harmadik szomszédba (ha jól emlékszem, Ilonka néniékhez; de jellemző módon két tehén nevére emlékszem, Tulipán és Bimbó), a reggeli fejésből tejet hozni, egy egész kannával. Egyszer azonban délután kukoricát főztünk, s dédim átküldött egy kosár csuhéval, mondván:
-Vidd át a „kecskének”!
Át is adtam az üzenetet, bár csodálkoztam, hisz’ ott addig én csak teheneket láttam.
Otthon aztán volt nagy sopánkodás (dédi), és rosszul rejtett fuldokló nevetés (a többiek)
Na jó, még kettő:
Sosem felejtem el, amikor (tekintve, hogy csak a nyarakat töltöttük dédinél) az adott nyáron először mentem a boltba, „Bódosbözse” megkérdezte:
-Oszt te melliké vagy?
- Kiséváé.
- Na jól van akkor. Oszt hogy van a mama?
2007 végén, falunapon „lementünk” Szentiványra. Ott töltöttük a hétvégét, nagyon jól éreztük magunkat. Szüleim is, keresztapám is, én is járkáltunk, amerre kedvünk tartotta (és, nem meglepő módon, egyikünknek sem kellett aggódnia, hogy hol a másik). Ha jól emlékszem, szombat délután egyedül voltam a házban, amikor az jutott eszembe, hogy milyen régen voltam a temetőben. Felmentem, a hozzám szegődött kutyával.
Azóta nem tudom senkinek elmagyarázni, mit éreztem akkor, ott. Körülnéztem, egyedül voltam.
Amikor az ember érzi, hogy VAN. Csak úgy van. Béke van. A Teremtő erre gondolhatott eredetileg. Szépség, csend és nyugalom.
Mire feleszméltem, eltelt két óra. Visszamentem a kultúrhoz, ahol csend és nyugalom nem volt, de szépség és béke igen J.
Egyelőre ennyi. A találkozón természetesen ott leszek.
Üdv,
Balázs
muri 2009. január 24. 20:46
Balás Lajos bácsi a papfuvarozó (a Száláska felé balra, az utolsó házban laktak).
„No Jézus segíts” - egy tapintatos ostorcsattintás, s cammogtunk a száz éves gebével a garábi hegyre. Majd oda fagytunk a kocsira/szánra, út közben a hideg, a rázós út, a szúrós durva (daróc) lópokróc és a bakon ülő kedves (szibériai és egyéb) meséje nem engedte meg, hogy unatkozzak. Szabó atya néha ugyan helyeselt, de tudom, hogy közben a rózsafüzért morzsolta. Visszafelé – nehogy a lejtőn a kocsi ellökje a lovat – fékcsikorgás edzette fülünket. Erre a „paripára” rá illett volna, hogy tipikus állatorvosi ló, amelyen minden betegség tanulmányozható. (lassan négy évtizede járok az állatorvosira, ezért ezt is elmondom: Sok a leendő állatorvos, kevés a beteg ló. No meg a tulajok sem adnák be gyógyításra értékes állataikat, ha a hallgatók ezen gyakorolnák az alapfogásokat. De meg kell tanulni, be kell gyakorolni a vérvételt, injekcióadást, beöntést, vemhességvizsgálatot, … Nosza venni kell néhány lovat. Irány a Soroksári út. De kevés a pénz: A jól hizlaltakat a vágóhíd sem szívesen adná, de van ott három csontkollekció, amiket a hentesek kutyaeledelnek szánnak. A sofőr - SzencziFeri, JuhászMatyi, dagadtJani, vagy a kisDömény - óvatosan vezeti a bocipulmannt, hogy legalább az István utcáig kibírják. Kibírják? „Mi az, hogy, nagyon is …” még évek múlva is egyikükön gyakorol egy-egy évfolyam 100-120 leendő baromorvosa, sőt az egyik equus napi reklámhadjáraton meg is ülik. Kicsit keresztbe rakta a lábait, de kibírta. Hogy ezek után szegényen valóban minden betegség tanulmányozható – kedvenc újságírómmal szólva - „én nem tudom”)
muri 2008. december 31. 09:29
Balás Jenő/k
Egy németül beszélő nagy csapat ünnepelt a Parton, a volt KaszaGyula/PrétkaKarcsi házban, az alsószentivániak nyaralójában. A házikónk előtt találkoztam egy nyolcvanas emberrel. Ismerős szemkörüli vonásai voltak. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy "Bocsánat, nem kellene ismernünk egymást? Én M.Gyuszi vagyok Marsalkó Miki és Noskó Gizike egyik fia". Most valami miatt ez elmaradt. De alig, hogy továbbment, Kalocsa Lászlóné Babiák Éva néni elmondta, hogy ő az 56-os Jenő, s születésnapját jöttek haza ünnepelni. Most sajnáltam igazán, hogy nem szólítottam meg. Nagyon tiszteltem a szüleit. Jenő bácsival gyerek koromban együtt voltunk a pásztói kórházban. Rendkívül szeretnivaló volt, sokat ültem az ágya szélén, vittem neki vizet … Feleségét a templomból ismertem. Jenő bácsi hamarosan meghalt. Máig sajnálom, hogy nem mentem el a temetésére. Örömmel olvastam, hogy utódai olvassák a honlapot. Hátha még írnának, s képeket is küldenének …
Murányi Gyuszi 2008. október 13. 11:52
2008. augusztus, Part.
Korcsog Gyuszi bácsit mindig vidám, kedves embernek ismertem. Évek óta nehezen jár, s csavargó kutyájával él. Megnyugtató volt hallani, hogy a télen a lányáékhoz költözött Toldra. Persze a jó idővel együtt visszatért Szentiványra.
Sétálgattam a háza felé (az evangélikus templom és a gyermekkori kertünk mellett vezető) úton. Messziről láttam, hogy két kampósbotra támaszkodva csoszog, s egy vödör lóg az oldalán. Odaérve tapasztaltam, hogy megpróbálja letaposni a villanypásztor zsinórját. Felajánlottam neki segítségemet. Mosolyogva elhárította, mert rendszeresen így jár hullott szilvát szedni - cefrébe. Nem tudtam elképzelni, hogy hajol le a földre. Akkor láttam, hogy a hóna alatt tart egy söprű(ő)nyélszerű botot, s a bot végére egy 40 dkg-os konzerv dobozát szögelte.
Először megmosolyogtam a szilvahalászt, s azóta is irigylem. A honlap Foto/Feltámadunk egyik síremlékéről leolvasható, hogy lassan két hetes lesz, s több mint tíz éve özvegyként él. Nem panaszkodik, nem jajgat. ÉL! Éljen soká …! Szto lat!
Sramkó Gábor 2008. október 07. 22:00
Mellesleg új taggal bővült vasárnap reggel a Sramkó család, megszületett Gyöngyvér lányom…
Dédnagymamámról egy gyors történet. A ’90-es évek elején lakodalom volt a „kúltúrban”, és a nagy vigadozásba én gyermekként „elvesztem”. Illetve nem vesztem el, csak hirtelen nem leltek, és a családom tűvé tett értem mindent. Szegény dédmamám fülébe is eljutott a hír, és a Hutától a kultúrig végig jött az „árkon”, szó szerint „árkon-bokron” keresztül, mert azt gondolta, biztos oda vesztem el. Pedig csak a főző asszonyoknál játszottunk hasonló korú társaimmal…
Még egy érdekes dolog, ami nekem nagyon tetszik, ez keresztapámmal esett meg. Dédnagyapám, Bakay Gyula (a „második”) kiküldte a tehenekkel az Árnyékba, ahol ő tehénfelügyelet közben elnézegette a hangyászok (Pesti piacra, díszmadaraknak „hangyatojást” gyűjtő emberek) munkáját, játszott, stb. El is nyomta az álom, és elaludt. Késő délutánra ébredt fel, és sehol senki, semmi nem volt. Mert bizony a tehenek elvesztek. Nagyon meg volt ijedve, ráadásul kezdett sötétedni, az árnyékokban, bokrokban rémséges szörnyetegek, sárkányok alakját vélte felfedezni. Nagyon félt, de a teheneket még jobban féltette, a könnyeivel küszködve elkezdte őket keresni. Kiabált a sötétedő erdőben, de csak eltévedt, teheneit nem lelte. (Úgy járt, mint a somogyi népdal főszereplője: „Mikor gulás bujtár vótam/ Az állásban elaludtam/ Felébredtem éjfél tájban/ Egy barmom sincs az állásban”) Már nagyon el volt keseredve, amikor egyszer csak egy ember jött vele szemben. Az édesapja volt, aki rosszat sejtve elindult utána a Nagyárnyékba. Jellemző módon nem szidta meg a fiát, hanem mondta neki, hogy most együtt megkeresik a marhákat. Meg is találták őket, és szépen hazahajtották. Szerintem szép történet.
Ha már ennyit írtam, leírom az egyik kedvenc történetemet is. Ebben Bakay dédnagyapám a főszereplő. Amikor az orosz front „felszabadította” a falut, akkor neki volt hat fehér ökre. Ezeket elvették tőle, és „megkérték”, hogy egy „kicsi munkára” menjen velük, ő fogja hajtani az ökröket, amiket egy fegyverekkel és lőszerekkel rogyásig megrakott szekér elé kötöttek. Tudta dádapám, hogy nem „kis munka” ez, hanem talán örökre el is viszik, de nem volt mit tennie, mennie kellett. A szekér úgy meg volt rakva, hogy a hat ökör alig bírta húzni. Ő pedig verte az ökröket istenesen, úgy, hogy a két „Tód” közt csak eltört az „ustor”. Mutatta a katonának, hogy eltörött az ostor, így nem tudja hajtani az ökröket, engedje le a „patakódalba”, had vágjon egy „pattyingot”, oszt’ azzal hajtja majd őket. A katona nem akarta engedni, de csak ráállott a dologra. Dédapám alig várta, hogy lemenjen a patakhoz, beugrott az árkába, oszt’ meg sem állt Szentiványig. Így lett neki a „melenky robot” valóban kicsi, rövid.
Affene, ha már ennyit írtam még egy háborús történetet csak leírok! Drága nagymamám, kislány volt a front alatt. Be volt hozzájuk szállásolva több orosz katona. Az egyik egy napon levelet kapott, amit miután elolvasott, széttépett, a földhöz vágott, majd rajta ugrálva azt mondta: „Joppoje buho duso matty!” (Aki nem érti a fonetikusan leírt orosz mondatot, annak legyen elég annyi, hogy amikor ukrán barátaimnak meséltem, ők roppant elámultak rajta, és többszöri – vodka melletti – unszolásra sem voltak hajlandók nekem lefordítani mit jelent, csak annyit mondtak, nagyon csúnyát.) Hát ez a mondat nagyinak nagyon megtetszett, olyan szép dallamos volt. Ismételgette magában, eszébe jutott, szóval belemászott a fülébe. Nem is lett volna baj, csakhogy eljött az a nap is, amikor a „felszabadítóknak” menni kellett, és nagyi fülében ott motoszkált a mondta, félhangosan mondta hát az ajtóban álló, készülődő katonák hallatára: „Joppoje buho duso matty!” Amelyik a levelet olvasta, csőre töltötte a gépfegyverét, és nagyi melléhez szegezte, hogy lelövi. Drága nagymamám életét az orosz társa mentette meg, ami mondta a felbőszültnek: „Á, melenki gyévoska…”, és az elhagyta.
Ezek nem annyira Szentiványról szóló történetek, de szentiványi emberekkel estek meg.

Észrevetted nagymamádat a Fotó/Horváth-Siraky 12/124. képének jobb felső sarkában? - Sajna nem, azt a mappát nem néztem át. De mindjárt feltétlen megnézem! Á, hát talán éppen erről a Szenkútyi búcsúról hozta nekünk a mézeskalács olvasót, amit olyan sokáig őriztünk! Esetleg megkaphatnám a képet? Jól sejtem, hogy Magdi néném áll a pap mellet?
Csatolok egy pár botanikai szakcikket, amit a Keleti-Cserhát növényvilágáról írtam (növényfajok előfordulási helyei), ebből is lehet szemezgetni a szentiványi adatokat. Amúgy nekem a diplomamunkám is érinti a területet, mert „A Mátra és a Keleti-Cserhát növényföldrajzi vázlata” a címe.
Nem tudom megfigyelted-e, de sok tehetséges ember került azért ki Szentiványról. Lehet valami abban, amit a feleségem mond: a nemességet azért nem osztogatták csak úgy, valamikor valakik azt kiérdemelték, mert kitűntek a többiek közül. (Persze, van aki negatívan tűnik ki …). Igaz, az elmúlt időszakban a nemesség emlegetése szinte szégyelleni valóvá vált („hála” a kommunista propagandának), de talán volt benne valami. Még akkor is, ha szentiványiak például ugyanolyan paraszti életet éltek, mint máshol Nógrádban. Csak azt sajnálom, hogy – dédmamám szavaival: „Kivetkeztünk mi már a parasztságból!”, azaz nem volt szép, palóc népviseletük.
Minden jót, sok sikert a honlaphoz! Ha tehetem, szívesen segítek, amivel csak tudok!


***

Palásthy István »

Kasza Béla és Cservölgyi Jolán családja »

Tarcsányi Dezső és Siraky Ilona családja »

Turcsányiék nagymamája, az utolsó bába
Taracsák Istvánné sz. (1901)  Molcsán Ilona bába néni oklevelét 1935-ben szerezte Szolnokon, s júliusban meg is választották hatósági bábának. Rendszeresen továbbképzéseken vett részt, pl. 1941 és 1948 évben Gyöngyösön. A bábatáska vizsgálatokat – általában negyedévente – a körorvos (pl. dr. Szebeni István) végezte. A sok „rendben” bejegyzést csak egy „köldökkapocs nikkelezendő” beírás töri meg.
A Bábanapló precíz vezetése az alábbiak szerint történt:

Elsősorban a körjegyzőséghez tartozó falvakban vezetett le szülést, de elvétve más helyiségekből (pl. Ribárné) is szültek nála. Mivel akkoriban az anyák szinte kivétel nélkül htb. (háztartásbeli) -k voltak, az apa foglalkozását jegyezte be.
(Pl. kőműves/ács/asztalos/cipész/suszter/szobafestő-segéd/mester, gazdálkodó, földműves, napszámos, gazdasági cseléd, útkaparó, körorvos, géptulajdonos, falusi pásztor, gépész, gépész kovács, kereskedő, községi bíró, gazdasági ispán, …)
Valahol azt írtam, hogy 1945 után alig születtünk otthon. Kapitálisat tévedtem, mert csak a bonyolultabb, veszélyes szüléseket végezték a pásztói kórházban, s pl. 1949-ben 40 főt segített a világra Ilonka néni.
A 30-as években 20-24, 1940-től 37/27/39/41/38/21, 46-ban csak 30, 47-ben 37, 48-ban csak 16, de 49-ben 40-en születtünk otthon. Az 50-es évek elején 20 feletti az éves bejegyzett szülés.1957-ben már csak 8, utána 1, 3, 2, 1  és a legutolsó évben, 1962-ben szintén 1 fő a bejegyzés.
Ilonka Néni!   Több mint 500 alsótoldi/bokri/cserhátszentiváni/felsőtoldi/garábi/kutasói életre segített és hozzátartozói nevében köszönjük.

Jó vasárnapi program volt a falusi focicsapat meccseit nézni (Sándor Józsi bácsi volt a „Csikar”, Kasza Jenő és Hegedűs Zoli a kapus, a Bakallárok, Szabók, …), később játszani – de már csak kispályán és csak a szomszédos falvakkal.

A vadnyulas gombóc íze felejthetetlen. S ehhez kötődik a késő esti „Giza, Giza!” suttogás- ahogy Józsi bácsi hozta húgának a rejtegetett fegyverrel kilőtt nyulakat.

„Tudja Pál mit kaszál …”, ”gyáva népnek nincs hazája” , „nem vagyok én lopatikus” s hasonló idézeteket az önmagát Germán-nak neveztető Németh Gyula bácsitól tanulhattunk, aki ritkán volt józan, de nagyon vidám, jó humorú ember volt.

„Ez jobb volt mint az anyám teje” mondta Germán bátyja (Jani bácsi, szintén kőműves és „néha kissé italos”) amikor kéjenckedve megitta Szabó atya szégyenkezve adott, hónapok óta savanyodó bormaradékát egy társadalmi munka után.

Lukács András: "Öreg pap emlékezéseiből" itt olvasható »

"Mester Uram" azaz Bokros Jani (Janko, Jano, de nem Babcsák…) bácsi kisbíró rendkívül embertisztelő volt. Nevét onnan kapta, hogy már az ált. iskolát kijáró fiúkat is így hívta. Jó modorát csak egyszer hagyta el. ’56-ban megmondta a távolból odahozott tanácsi elvtársnak, hogy hol a helye. Büntetését másik fejezetben olvashatod.

A Siraky Gyula bácsi háza előtt vonult egy csapat fiatal a völgy felől jövet. Hátul jöttek a tanárok. Jani bácsi megállította őket: ­ Ezek a fiatalok nem tudnak köszönni?

Balás Ernő bácsihoz, a volt pesti csendőrhöz szívesen mentem napszámba. Egyszerű, finom, inteligens ember volt, szerettem amikor beszélt. Tudatosította, hogy melyik mozdulatot miért csináljuk kocsirakáskor, lekötéskor, fékezéskor … egyszer mintha így is ledőlt volna a szénánk. (De a Pali bácsinál biztos, hogy erre is sor került. Emlékszem a káromkodására.) Ő is férfi vallásosságú volt. Sajátos (férfi) vallásosságra egy példa : „Igaz, hogy … éve nem voltam templomban, de minden temetésre elmegyek, nem iszom, nem káromkodom, a másét nem kívánom, este imádkozom …”

Csernus Pali/Kálmán/Sanyi bácsi, a Szabók, a „tömeg” passiós éneklését ma is hallom, ha rá gondolok.

„No Jézus segíts!” - mondta Csernus Pali bácsi, az isonzói/doberdói harcos s ostorával elindította a tehénfogatot. Szépen tudott énekelni, mesélni, …

Pali bácsival garátot készítettünk a Jóska patak partjára. Karókat vertünk le. „Gyerek! Nézd csak, azok a hatalmas jegenyék ilyen karókból lettek, sihederként még nagyapámnak segítettem keríteni, mint most Te nekem”. Csernus Sanyi! Kérek róluk egy-két karvastagságút, hogy unokáimmal a Falukert alatt a Nimród forráshoz ültethessek belőle.

Alkotmánynapi népünnepély volt a focipályán, a fűzfák alatt. A néni szomorúan figyelte fia poharazgatását. Csalogatta haza. Motor megszólalt: „Anyuka, itt van 2 forint, egyen-igyon, ami jól esik!”

„Öcsi, hol van itt a klozet/WC?” – kérdezte tőlem a haknizó Latabár Kálmán kultúrházunk udvarán.

Páger Antalt látni, hallani nagy élmény volt. Az orvos halála forgatásán én vittem a fekete zászlót, mama volt a kántor, Major István atya a temetést végző pap. Mi 60-60 Ft-ot (akkor ennyi volt a napszám) kaptunk, a pap színészi díjat: 360-t. Mama havi harangozói fizetése 350 Ft volt.

Gimiből jöttem haza karácsonyi szünetre. Öcsém egy listával várt, hogy ki bántotta, s kinek ígérte meg, hogy majd én … Kedves kisTarcsányi Dezső! Ne haragudj a pofonért, szomorú arcod büntetésül megmaradt bennem.

Téged én ismerlek…több szentképet is nyertél tőlem …” - mondta Attila atya egy falumbeli fiúnak (Kasza Sanyi, Bocos) a templomunk lépcsőjén, amikor a nyári szünetben (250 km-es) motoros viziten járt nálunk. Majd elkezdte vizsgáztatni egykori „idegenvezetettjét”, aki - szégyen vagy sem - néhány olyan dolgot is tudott Kupacról, amit én nem. Én akkor voltam a 3. év után, a fiú egyszer egy salgótarjáni technikumból kirándult Szent Márton hegyére …­  igaz Tibold Attila OSB volt az idegenvezetőjük. Nekem meg gyóntatóm Pannonhalmán.

Hildebrand atya történelemre tanított 42 évvel ezelőtt, kiválóan. Amikor nem ismer meg akkor csak annyit mondok: Kasza Jani unokaöccse Cserhátszentivánról.  – Ő már kérdi is: Az Amálka? Jani a diákja volt, egy évig bencésnek is készült. Domokos volt a rendi neve.

Fiatalabb korában „a napnál fűtő” volt, majd „Totó Béla”, családunkban: „a Béla bácsi”. Naponta többször lement a faluba (időnként átbuszozott a szomszéd faluba is), leült a póstánál/buszmegállóban/presszónál/… s folyamatosan „magában”, de hangosan, hangsúlyozva  beszél/getet/t.  Azt hitték, hogy bolondságot, pedig mindig igazat mondott – legfeljebb nem akkor és ott, ahol az önmagukat normálisnak tartók gondolják. Az adatokat napra és forintra pontosan idézte. Szóáradata ellen sokan úgy védekeztek, hogy átnéztek rajta Nem zavarta ha nem válaszoltak neki, vagy ott hagyták. Hozzám ragaszkodott, szó szerint puszi-pajtásom volt - kibírtam a borostát/nyálat, azt a néhány savanyúszagú másodpercet. Gyerekkoromban a szülei szomszédaink voltak. Amikor a felesége elhagyta összeroppant.  200 méterről is fültanúja voltam. Soha nem felejtem. Leszázalékolták. Ivott. Később már az alkoholmentes is ugyanazt váltotta ki belőle. Éveken át azzal biztatott, hogy ha lesz pénze, meghív a presszóba. Tőle ez a legnagyobb megtiszteltetési szándék volt. Úgy gondoltam, hogy ha túlélem őt, lejövök a temetésére. Már átment. Elhamvasztották, de nem szóltak. Imáim érte is szállnak, s néha egy-egy fűszálat is letépek családi sírjukról.

Nagy Imre és a 6. (üres) koporsó temetésére 12 éves Árpi fiamat is elvittem, mert azt tartottam, hogy akár lőnek, akár nem, neki ezt látnia kell, részese kell lenni. Volt ismerős, aki bevásárolt (sót is!), más vidékre utazott,  a város kiürült, a lakók zöme bezárkózott, s a TV előtt rettegett, hogy a komcsik a tömegbe lövetnek-e. … A földön találtunk egy kb. 4 cm-es nemzeti színű szalagot, feketével összevarrva. Évekig ezt hordtam nemzeti ünnepeken. Egyébként ez volt életem első kitűzött szalagja. 56-ban rengeteg műanyag Kossuth címerünk volt, de ezeket meg kellett semmisíteni. Számomra 40 évig természetes volt, hogy nem teszek fel kokárdát, ha azt csak márc. 15-én engedik meg. (Ma is aprót, egyszerűt hajlítok.)
Mécs Imre „Fogjuk meg egymás kezét …” felszólítására 15-20 métert előre mentünk, s megfogtam Szilassy Béla kezét. Béla 1-2 évvel öregebb, mint én, a szülei Szentivánról származnak, ő gyerek korában sokat nyaralt falunkban, válogatott jégkorongosként volt ismert. (A kézfogás élményét Béla a szentiváni kocsmában tette közhírré.)

Emlékezz és írj!

Bejegyzés a vendégkönyvbe

* - kitöltendő mező

*
*
*