Iskola
***
Reggel 8.00-kor kezdtünk, s az 1456-os nándorfehérvári diadalra, az összefogás győzelmére emlékeztető és hálát adó déli harangszóra be is fejeződött a tanítás.
Önálló és közvetlen órák az iskolában, egyszerre négy (alsós, ill. felsős) osztály egy tanteremben. Korán elhunyt Gyürkiné, Magda tanító néni, a Palásthy lány anyai szeretettel tanított írni-olvasni sokunkat. Sándor Istvánné, Éva önálló tanulásra, gondolkodásra nevelt. Isten jutalmazza meg őket. (Egy rövid időre több pedagógus érkezett, volt délután is tanítás, s 2 osztály volt csak együtt, de ez szerencsére múló és feledhető próbálkozás volt.)
Egy tanóra kb. így folyt le: 4-5 perc alatt kiosztották a feladatot 3 osztálynak, jó félórát magyaráztak/számonkértek az órarendbe pirossal beírt osztálynak a kijelölt tantárgyból, s az óra végén egy gyors számonkérést tartottak a 3 osztályból. Ehhez azonban fegyelem és csend kellett. Volt. Meg tudták követelni. Előbb utóbb mi is rájöttünk, hogy ha csendben vagyunk békén hagynak bennünket, s amit megtanulunk az iskolában, azt nem kell otthon.
Elsőben egy tankönyvünk volt, crepto minőségben. Az első lapon Rákosi pajtás mosolygott ránk (mert ő, mint Lenin elvtárs szerette a gyerekeket, pedig lövethetett volna is rájuk) az utolsón a szorzótábla. A kép alatt vers: ha két sütim lenne egyiket az elvtársnak adnám. Aztán az olvasás, majd a számtan. Érdekes, nem tudtuk, hogy mi az, hogy dislexia, hiperaktív, mindenki megtanult szótagolva olvasni, köpte a szorzótáblát. Valamit nagyon jól tudtak nevelőink. Szerintem: tudtak, akartak, szerettek. S mi ezt éreztük. Köszönjük.
Az iskolában a tanítás előtti birkózásokat és az óraközi (időnként hosszú) szüneteket kedveltem legjobban. Az volt a szokás, hogy abban a ruhában kellett kimenni a szünetre, amelyikben otthonról elengedtek bennünket. Sokszor megtettem, hogy a házunkból kijőve az utcai kerítésre akasztottam a nagykabátomat. Hazatérve persze jött a csípős vessző, de addigra jó szüneti játszásokon voltam túl, s hosszú nadrágban elviselhetőbb volt a verés, mint nyáron glott gatyában.
Ebben az időben az iskolai ún. „testi fenyítés” abszolút természetes volt. Volt, aki vonalzóval, volt, aki bottal adott körmöst. Volt sima és női bőrkesztyűvel való pofozás. Láttam söprű(ő)nyelet használni, önuralmát vesztett tanárt ütni-vágni. Volt aki statikus tornamutatványokkal fárasztotta a büntetetteket, majd a kisujjával adta meg a kegyelemlökést … egyébként tiszteltük őt, mert szigorú és igazságos volt. Persze otthon el kellett mondani. S jött a verés, mert természetes volt, hogy a nevelőnek adtak igazat. Sokszor igazságtalannak éreztem. Igazuk volt.
Felnőttként egyszer a metro lépcső M.Gy-t hozta velem szembe. Elmosolyogtam magam, mert eszembe jutott, hogy gyermekként szerettem volna visszaadni neki egy elnáspángolást.
Élmény volt az iskolával szembeni, patakon túli harangozói földünkön beásott, náddal fedett jégverem. (Télen a befagyott patak jegét felvágták, e verembe rakták, szalmával takarták, s a nyári melegben jól hűtötte pl. a sört és persze a beosonó gyerekeket).
1-1 nap nem kellett menni iskolába, ha a családban disznóvágás vagy szüret volt. Kár, hogy fiúnak énekelni szinte szégyen volt az iskolában.
A tanítónők sok műsort kezdeményeztek, tanítottak be. Nem szerettem szerepelni, de a „büszke piros herceg” néhány mondatától az anyáknapi és iskolabúcsúztató beszédig többe is beleszaladtam. Hasznos volt. Édesanyám finom tortákat sütött a tombolára - sajnos sohasem nyertük meg a főnyereményt, mások ruhát varrtak, …
Egy kislány szejpítős szereplése: „Lám sájga máj), a tajka, bajka, molyhos, bolyhos …(kínos csend)… nem mondom tovább.”
Egy másik pesti rokonaitól kopott, de színes retikült kapott. Felment a Berkó oldalra, s a bánya sziklájáról büszkén a világba kiáltotta: „Szigeti Kata híjes pesti nő!”
„Tortanápolyikeksz”- csúfoltuk egy lopatikus szegény – akkor nem láttam: nagyon szegény – kislányt. („A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni.”)
Szegények voltunk, de nem tudtuk, és jól éltünk/ettünk, mert iparos édesapáink készpénzt hoztak haza (és a kocsmába), édesanyáink pedig valóban éjt nappallá téve dolgoztak földjeinken, kertjeinkben hogy jól ellássanak bennünket (gabona-kenyér-süti, állat-hús-tej, kender-szövés, …). Az iskolában Németh doktor lányai is úgy voltak felöltözve, hogy nem ríttak ki közülünk. Talán egyedül a postamesterné egyke fia kapott gyakrabban nadrágot, mint ahogyan én örököltem a bátyámét. Egy családra emlékszem, akiknél járva gyerekként is feltűnt a (tisztes) szegénység. Pesti utcán, aluljáróban járva elszorul a szívem, s szégyellem magam, amikor magányos/szipuzó/szutykos/kukázó/… gyereket, hontalant látok. Miközben a hazátlan bitangok dőzsölnek rablott palotáikban. Lesz még egyszer ünnep a világon?
Az egyik felsős osztálynak irodalom órája volt. A János vitéz memoriteréből volt feleltetés. Az első szavalónál még csak 1-2 gyerek kuncogott, a következőnél már egy osztály, s lassan az egész tanterem. Éva néni nem tudta mire vélni, mi meg majdnem bepislantottunk, mert a gyerekek szinte kivétel nélkül így szavaltak: „… pislants ide, hiszen ezen a világon…”.
"Jösztök fiúk, jösztök?" - szégyenkezve hallom még ma is kétségbeesett, segítségkérő hangját dr. Boér Pálnak, a komcsik által megcsonkított lábujjú, büntetésből Szentivánra száműzött tanárnak, a kísérletező, szigorú tudósnak, amikor egy túlkoros iskolakerülő az iskola kertjében megütötte.
Iskolaközeli emlék a Hármas-forráshoz történt kirándulások és számháború a Kutasó és Bokor községből jött gyerekekkel, a jégborította Szálláskán történt csúszkálás, a pénzért történt borsó- és uborkaszedés, s a Kolorádó (krumpli) bogár gyűjtése befőttes üvegbe (100Ft/kg). A „Micsurin kert”-ben óra alatt kapálunk. (bunkó oktatáspolitika, ilyet a pestieknek/városiaknak lehetett volna működtetni).
VIII-os voltam, amikor január végi látogatásra készültem egyetlen bátyámhoz Pannonhalmára. Komoly hóesés, hideg volt. A fél falu felelőtlennek tartotta édesanyámat, hogy elenged. Egyedül Éva tanító néni támogatott. Végül győztünk. Busszal mentem Pásztóig. Onnan vonattal Hatvanig, majd átszállással Gödöllőig. Ott a mama által lerajzoltak szerint átvágtam a kastélyparkon, s a Táncsics M. utcai nagynénémékhez gyalogoltam. Másnap, szombaton reggel HÉV-vel Pestre, majd a Keletiből Győrbe, átszállás után Pannonhalmára vonatoztam. Vasárnap délután visszaút – most már Gödöllő nélkül. Nagy élmény volt. Felnőtté váltam. Máig emlékezem: Komárom magasságában – ahol akkoriban a határőrök igazoltattak - megkérdezte egy ismeretlen néni, hogy nem Pannonhalmára megyek-e? Következő kérdése: Murányi Mikihez? Igen, mondtam, de honnan tetszik tudni? Szerinte annyira hasonlítottunk egymásra. Mások is mondták, de én nem találtam a közös vonásokat. Most, hogy már ő fenn van, s én sem fiatalodok néha felfedezek némi örökséget az arcunkon, sőt a papa vonásai is elő-elő tűnnek (a kézfejem bőre már majdnem olyan elvékonyodott és érzékeny mint az első Murányié volt).
Egyszer Éva tanító néni megkérdezte, ki tudná levágni a tyúkot/kakast. Mivel fiú és nyolcadikos voltam, jelentkeztem. Jött osztálytársam, Bercsényi Miki is segíteni. Becserkésztük a tyúkot, sőt elkaptam a nyakánál fogva is, de hiába húztam, nem jött. Kiderült, hogy szegény a drótfonat túloldalán volt. Megoldottuk. Erre nem találtunk kést. Nem baj, volt egy zsebkés nálam. Lekoppasztottam a nyakát, s elkezdtem fűrészelni. „Életlen budli bicska” - mondhattuk, de akkor felfedeztem Pista bácsi favágó tőkéjét és fejszéjét. Végre sikerült. Az állatka persze verte magát, ezért egy vödörbe lógattuk. Elaludt. Visszamenve az iskolába nagy lett a tekintélyünk a lányok, a kisebbek és a tanítónő előtt.
Hálásak lehetünk nevelőinknek, mert megtanítottak bennünket a fegyelemre, az önálló tanulásra, ösztönöztek bennünket az olvasásra, így bár például egy betűt sem ismertünk idegen nyelvből, mégis megálltuk a helyünket a különböző iskolákban (Kasza Jani, a bátyám, én és az öcsém pl. Pannonhalmán, mások színvonalas technikumokban, gimikben, szakmunkásképzőkben).
Gimnáziumi érettségi után (1957) szakmát tanultam. Noha sikeres vizsgát tettem, hamarosan ráébredtem arra, hogy nem tekintem a textiles szakmát a jövőmnek. Egyre inkább hiányzott az iskola, a további tanulás, s ekkor döntöttem el, pedagógus leszek. Szerencsém volt, 1958 őszén megkezdhettem tanulmányaimat a balassagyarmati Tanítóképzőben.
Csak jelzésszerűen érintem: nagy várakozással voltam a tanítás mesterségének megismerése iránt, ugyanakkor nem volt egyszerű Budapestet, a biztonságot jelentő szülői házat elhagyni. Balassagyarmat mély benyomást tett rám. Kitűnő képzős tanárainktól rengeteg és sokirányú ismeretekre tettünk szert. A szakmai elméleti és gyakorlati felkészítésünk mellett nagyon nagy élmény volt a Palócföld óriási kultúrájának, szépségeinek megismerése, a néprajz szinte valamennyi ágát felölelő felfedezése, tanáraink ugyanis ilyen ismeretekkel is felvérteztek bennünket. Mindezeknek óriási jelentősége volt, amikor kikerültünk az iskolákba. És számomra az is fontos volt, hogy évfolyamtársaim rövid időn belül befogadtak.
1959. augusztus elején kaptuk meg Salgótarjánban a kinevezésünket, így kerültem én Cserhátszentivánba. Emlékszem, nagy izgalommal vártam azt a napot, amikor megkezdhettem a tanítást. Mégis kissé ambivalens érzésekkel szálltam le az autóbuszról, hiszen nagyszerű érzés volt elképzelni, hogy az új tanévben a katedra „másik oldalán” fogok állni, másrészt nem tudtam például, hol fogok én este lepihenni… Körbenéztem. Abban biztos voltam, ez itt a település központja, s ha nem tévedek, itt egy üzletfélének, de legalábbis egy kocsmahivatalnak lennie kell… Nem tévedtem. Az italos pult mögött egy nagyon barátságos középkorú férfi állt (sajnos a nevekre nem emlékszem). Rövid ismerkedés után tanácsot adott, keressem meg Boris nénit, ugyanis már egy éve szállást adott egy fiatal tanító „bácsinak”. Drága Boris néni befogadott azzal a feltétellel, hogy ha két-három nap múlva várhatóan megérkezik a másik tanító bácsi, s ezzel egyetért, akkor maradhatok. Nos befogadtak, így hát volt fedél már a fejem felett.
Egykori osztályfőnököm Budapestről azt kívánta, hogy legyen jó tantestületem. (Később rájöttem, milyen bölcs ember volt!) Mire eljött szeptember 1-je, a tanévnyitó, már megismerkedtem a kis létszámú tantestületünk tagjaival. Kiderült, hogy ez egy ún. körzeti iskola volt, ami annyit tett, hogy Bokor, Kutasó és Cserhátszentiván alkotott egy körzetet, a Kutasón dolgozó Juracskó igazgató úr vezetésével. Cserhátszentivánban négy pedagógus állás volt, az egyik pedagógus igazgatóhelyettesi minőségben irányította a közvetlen munkát. Sándorné Éva töltötte be ezt a szerepet. Pontos, világosan megfogalmazott feladatokat közlő nagyszerű, segítőkész, szakmai szempontból nagyon felkészült kolleganőnek ismertem meg. Mindenben segített, mint újnak és kezdőnek, bármivel fordulhattam hozzá. Egy pályakezdő pedagógus számára ennél ideálisabb felettest nem is tudtam elképzelni. Szakmai hozzáértését mi sem bizonyította jobban, mint az aránylag relatíve kevesebb tapasztalatot igénylő beosztást én kaptam. Nagyon nagy tisztelettel, megbecsüléssel és szeretettel gondolok vissza a nagy tehetséggel megáldott, tragikusan korán elhunyt Palásthy Magdira, akire szakmailag és emberileg, mint példaképre tekintettem. És különösen nagy szeretettel és fájdalommal idézem fel sajnos már csak emlékezetemben Mócsai Gyurit, nemcsak azért, mert megosztotta velem Boris néninél fenntartott albérletét, hanem azért is, mert rövid ideig tartó együtt munkálkodásunk idején rengeteg segítséget, igen sok gyakorlati tanácsot kaptam tőle. Igazi önzetlen, nagyon tehetséges kolléga volt, számomra az utolsó mohikánok egyike, aki még a magyar tanügy történetének klasszikus tanítóját testesítette meg. A szó legszebb értelmében Ő volt az igazi néptanító, aki nem csak az iskola falai között tanított és nevelt, hanem valódi fáklyavivő volt, a település kultúrájának mozgatója, szervezője, tartalommal feltöltője. Váratlan távozása mélyen megrázott.
Cserhátszentiván azonban mást is jelentett. Tulajdonképpen megtestesítette a valóságban mindazt, amivel balassagyarmati tanáraim a Tanítóképzőben elméletileg megismertettek. (Itt különösen Réti Zoltán és Farkas András tanár urakra gondolok, továbbá évfolyamtársaimra, kiemelve Kalocsay Frigyes barátomat. Társaimtól néhány hét elmúltával már éreztem a rám irányuló jóindulatot, segítőkészséget, megbecsülést.) Persze nem győztem körbenyargalni a falut. A Bézmáról, vagy a kutasói meredek tetejéről ránézve nem tudtam betelni a felejthetetlen szépségű falu látképével. De örömmel rándultam át Hollókőre is, meglátogatva Frici barátomat. Nem véletlen, hogy Németh doktor úr, aki maga is piktorkodott, rendszeresen vendégül látta az Egri Főiskola rajz tanszékének oktatóit, élükön Jakuba János tanszékvezetőt. De hát itt született és alkotott Bakallár festőművész, no és mások is, pl. Tarcsányi Otília. Ha már itt tartok, említem a kitűnő gimnáziumi tanárt, Kasza Gabit, vagy egykori tanárnő kollégámat, a Hasznoson tanító Berkó Borit. Elnézést kérek, hosszabb a névsor, de a nevekkel ennyi idő távolságában hadilábon állok.
És hát a legnagyobb élményt természetesen a gyerekek jelentettek. Hihetetlenül kedvesek, fegyelmezettek voltak, nagyon megszerettem őket. Egy városhoz szokott embernek szokatlan, hogy ennyire tisztelettudók, ugyanakkor önállóak, a természetet ismerők, gyakorlatiasak voltak. Örömmel töltöttem velük az időt az iskolán kívül is.
Meglepett az is, mennyire nyitottak voltak az ott élő emberek, szívesen fogadtak az iskolán kívül is. Különösen élveztem, hogy milyen szépen beszélték a tájnyelvet, s örültem, mennyi tájnyelvi szót ismerhettem meg. Boris néni gyakran „fordított nekem magyarról magyarra”.
A következő tanév alapvető változást hozott az iskolára: szerkezeti átalakítás és a gyereklétszám csökkenése miatt Gyurinak és nekem is más iskolában kellett tanítanunk. Gyurit Bérbe, engemet Hasznosra helyeztek át. A búcsúzás nagyon szomorú volt mindkettőnk számára, de nem végleges. Úgy tudom, Gyuri többször is megfordult Cserhátszentivánban. Én a 80-as évek elejétől, minthogy sikerült kigazdálkodni egy használt autót, a kétezres évek elejéig minden esztendőben végigautóztam a Pásztótol Balassagyarmatig vezető utat. Sokszor meghívtam ezekre az utazásokra egy-egy ismerőst, barátot. És mindig megálltam a lassan átalakuló, szépülő cserhátszentiváni faluközpontban, aztán az iskola (akkor még volt iskola) előtt, a pataknál a hídon és a kutasói emelkedő tetőpontján. Ha egyszer valaki Cserhátszentivánt meglátta, többé soha sem felejti el. Különösen akkor, ha egyszer egy teljes tanévnyi időt ott tölthetett el!
Bp., 2014. március
Benő Kálmán
Bimm-bamm, lágyan szól a kis harang,
Messze cseng a bűvös hang,
Ünnep nap van ma.
Szeretettel emlékszem Éva tanító nénire. Amikor egyedül volt otthon át-át mentem hozzá aludni. Van egy fényképem a templomnál, ahol a csoportképen szegény Gyurka tanító bácsi is rajta van. Isten nyugosztalja.
http://www.youtube.com/watch?v=bkolUfIgAPE&feature=related
Babiák Margit, Bakallár Ernő, Balázs István, Balázs János, Balázs Katalin, Bercsényi Erzsébet, Bercsényi Miklós, Berkó Jenő, Csernus Ilona, Csernus Sándor, Cservölgyi Julianna, Csesznak Gyula, Hankovics Mária, Jusztin Mária, Kalocsa László, Kanyó István, Kasza Béla, Kasza Margit, Kasza Teréz, Kodák Rozália, Korcsok Mihály, Lőrinc Jolán, Mezebrucky Rozália, Ribár István, Siraky Ilona, Siraky Magdolna, Sramkó László, Szabó Margit, Széles Ilona, Taracsák Valéria, Vince Magdolna. (Reményeim szerint közülük nyolcan még az idei Világtalálkozón is beszélgethetünk)
Alsó tagozatban Magda tanító néni és Kiss Gábor tanította a korombelieket, a felsőben Bakallár Tiborné Marika tanító nénitől tanultuk a tudomány kis szeleteit.
Nagy hálával és szeretettel gondolok midannyiukra, talán miattuk lettem én is tanár. Matematikát és fizikát tanítok Egerben, és itt is élek.
Bár már az én időmben is ritka volt az összevont iskola, nem tanultunk idegen nyelvet sem, de valóban önállóságra, egymás iránti toleranciára nevelt minket ez az iskolatípus.
A faluban mindenki tisztelte és szerette pedagógusainkat. Bár valóban szegények voltunk, de úgy disznóölés el nem múlhatott, hogy kóstolót ne vigyünk nekik. És ha néha elcsattant egy-két pofon, a szüleink soha nem kételkedtek annak jogosságában.
Ma már tudom, hogy milyen fontos a másik tisztelete, az emberség , és azt ,hogy az ember értékét nem a végzettsége, hanem a másokhoz való viszonya határozza meg.
Mindezt, a szüleim mellett ennek az iskolának és pedagógusainak köszönhetem!
Dr.Hauserné Kasza M. Eszter