Egy tanóra kb. így folyt le: 4-5 perc alatt kiosztották a feladatot 3 osztálynak, jó félórát magyaráztak/számonkértek az órarendbe pirossal beírt osztálynak a kijelölt tantárgyból, s az óra végén egy gyors számonkérést tartottak a 3 osztályból. Ehhez azonban fegyelem és csend kellett. Volt. Meg tudták követelni. Előbb utóbb mi is rájöttünk, hogy ha csendben vagyunk békén hagynak bennünket, s amit megtanulunk az iskolában, azt nem kell otthon.

Elsőben egy tankönyvünk volt, crepto minőségben. Az első lapon Rákosi pajtás mosolygott ránk (mert ő, mint Lenin elvtárs szerette a gyerekeket, pedig lövethetett volna is rájuk) az utolsón a szorzótábla. A kép alatt vers: ha két sütim lenne egyiket az elvtársnak adnám. Aztán az olvasás, majd a számtan. Érdekes, nem tudtuk, hogy mi az, hogy dislexia, hiperaktív, mindenki megtanult szótagolva olvasni, köpte a szorzótáblát. Valamit nagyon jól tudtak nevelőink. Szerintem: tudtak, akartak, szerettek. S mi ezt éreztük. Köszönjük.

Az iskolában a tanítás előtti birkózásokat és az óraközi (időnként hosszú) szüneteket kedveltem legjobban. Az volt a szokás, hogy abban a ruhában kellett kimenni a szünetre, amelyikben otthonról elengedtek bennünket. Sokszor megtettem, hogy a házunkból kijőve az utcai kerítésre akasztottam a nagykabátomat. Hazatérve persze jött a csípős vessző, de addigra jó szüneti játszásokon voltam túl, s hosszú nadrágban elviselhetőbb volt a verés, mint nyáron glott gatyában.

Ebben az időben az iskolai ún. „testi fenyítés” abszolút természetes volt. Volt, aki vonalzóval, volt, aki bottal adott körmöst. Volt sima és női bőrkesztyűvel való pofozás. Láttam söprű(ő)nyelet használni, önuralmát vesztett tanárt ütni-vágni. Volt aki statikus tornamutatványokkal fárasztotta a büntetetteket, majd a kisujjával adta meg a kegyelemlökést … ­ egyébként tiszteltük őt, mert szigorú és igazságos volt. Persze otthon el kellett mondani. S jött a verés, mert természetes volt, hogy a nevelőnek adtak igazat. Sokszor igazságtalannak éreztem. Igazuk volt.

Felnőttként egyszer a metro lépcső M.Gy-t hozta velem szembe. Elmosolyogtam magam, mert eszembe jutott, hogy gyermekként szerettem volna visszaadni neki egy elnáspángolást.

Élmény volt az iskolával szembeni, patakon túli harangozói földünkön beásott, náddal fedett jégverem. (Télen a befagyott patak jegét felvágták, e verembe rakták, szalmával takarták, s a nyári melegben jól hűtötte pl. a sört és persze a beosonó gyerekeket).

1-1 nap nem kellett menni iskolába, ha a családban disznóvágás vagy szüret volt. Kár, hogy fiúnak énekelni szinte szégyen volt az iskolában.

A tanítónők sok műsort kezdeményeztek, tanítottak be. Nem szerettem szerepelni, de a „büszke piros herceg” néhány mondatától az anyáknapi és iskolabúcsúztató beszédig többe is beleszaladtam. Hasznos volt. Édesanyám finom tortákat sütött a tombolára - sajnos sohasem nyertük meg a főnyereményt, mások ruhát varrtak, …

Egy kislány szejpítős szereplése: „Lám sájga máj), a tajka, bajka, molyhos, bolyhos …(kínos csend)… nem mondom tovább.”

Egy másik pesti rokonaitól kopott, de színes retikült kapott. Felment a Berkó oldalra, s a bánya sziklájáról büszkén a világba kiáltotta: „Szigeti Kata híjes pesti nő!”

„Tortanápolyikeksz”- csúfoltuk egy lopatikus szegény – akkor nem láttam: nagyon szegény – kislányt. („A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni.”)

Szegények voltunk, de nem tudtuk, és jól éltünk/ettünk, mert iparos édesapáink készpénzt hoztak haza (és a kocsmába), édesanyáink pedig valóban éjt nappallá téve dolgoztak földjeinken, kertjeinkben hogy jól ellássanak bennünket (gabona-kenyér-süti, állat-hús-tej, kender-szövés, …). Az iskolában Németh doktor lányai is úgy voltak felöltözve, hogy nem ríttak ki közülünk. Talán egyedül a postamesterné egyke fia kapott gyakrabban nadrágot, mint ahogyan én örököltem a bátyámét. Egy családra emlékszem, akiknél járva gyerekként is feltűnt a (tisztes) szegénység. Pesti utcán, aluljáróban járva elszorul a szívem, s szégyellem magam, amikor magányos/szipuzó/szutykos/kukázó/… gyereket, hontalant látok. Miközben a hazátlan bitangok dőzsölnek rablott palotáikban. Lesz még egyszer ünnep a világon?

Az egyik felsős osztálynak irodalom órája volt. A János vitéz memoriteréből volt feleltetés. Az első szavalónál még  csak 1-2 gyerek kuncogott, a következőnél már egy osztály, s lassan az egész tanterem. Éva néni nem tudta mire vélni, mi meg majdnem bepislantottunk, mert a gyerekek szinte kivétel nélkül így szavaltak: „… pislants ide, hiszen ezen a világon…”.

"Jösztök fiúk, jösztök?" - szégyenkezve hallom még ma is kétségbeesett, segítségkérő hangját dr. Boér Pálnak, a komcsik által megcsonkított lábujjú, büntetésből Szentivánra száműzött tanárnak, a kísérletező, szigorú tudósnak, ­ amikor egy túlkoros iskolakerülő az iskola kertjében megütötte.

Iskolaközeli emlék a Hármas-forráshoz történt kirándulások és számháború a Kutasó és Bokor községből jött gyerekekkel, a jégborította Szálláskán történt csúszkálás, a pénzért történt  borsó- és uborkaszedés, s a Kolorádó (krumpli) bogár gyűjtése befőttes üvegbe (100Ft/kg). A „Micsurin kert”-ben óra alatt kapálunk. (bunkó oktatáspolitika, ilyet a pestieknek/városiaknak lehetett volna működtetni).

VIII-os voltam, amikor  január végi látogatásra készültem egyetlen bátyámhoz Pannonhalmára. Komoly hóesés, hideg volt. A fél falu felelőtlennek tartotta édesanyámat, hogy elenged. Egyedül Éva tanító néni támogatott. Végül győztünk. Busszal mentem Pásztóig. Onnan vonattal Hatvanig, majd átszállással Gödöllőig. Ott a mama által lerajzoltak szerint átvágtam a kastélyparkon, s a Táncsics M. utcai nagynénémékhez gyalogoltam. Másnap, szombaton reggel HÉV-vel Pestre, majd a Keletiből Győrbe, átszállás után Pannonhalmára vonatoztam. Vasárnap délután visszaút – most már Gödöllő nélkül. Nagy élmény volt. Felnőtté váltam. Máig emlékezem: Komárom magasságában – ahol akkoriban a határőrök igazoltattak - megkérdezte egy ismeretlen néni, hogy nem Pannonhalmára megyek-e? Következő kérdése: Murányi Mikihez? Igen, mondtam, de honnan tetszik tudni? Szerinte annyira hasonlítottunk egymásra. ­ Mások is mondták, de én nem találtam a közös vonásokat. Most, hogy már ő fenn van, s én sem fiatalodok néha felfedezek némi örökséget az arcunkon, sőt a papa vonásai is elő-elő tűnnek (a kézfejem bőre már majdnem olyan elvékonyodott és érzékeny mint az első Murányié volt).

Egyszer Éva tanító néni megkérdezte, ki tudná levágni a tyúkot/kakast. Mivel fiú és nyolcadikos voltam, jelentkeztem. Jött osztálytársam, Bercsényi Miki is segíteni. Becserkésztük a tyúkot, sőt elkaptam a nyakánál fogva is, de hiába húztam, nem jött. Kiderült, hogy szegény a drótfonat túloldalán volt. Megoldottuk. Erre nem találtunk kést. Nem baj, volt egy zsebkés nálam. Lekoppasztottam a nyakát, s elkezdtem fűrészelni. „Életlen budli bicska” - mondhattuk, de akkor felfedeztem Pista bácsi favágó tőkéjét és fejszéjét. Végre sikerült. Az állatka persze verte magát, ezért egy vödörbe lógattuk. Elaludt. Visszamenve az iskolába nagy lett a tekintélyünk a lányok, a kisebbek és a tanítónő előtt.

Hálásak lehetünk nevelőinknek, mert megtanítottak bennünket a fegyelemre, az önálló tanulásra, ösztönöztek bennünket az olvasásra, így bár például egy betűt sem ismertünk idegen nyelvből, mégis megálltuk a helyünket a különböző iskolákban (Kasza Jani, a bátyám, én és az öcsém pl. Pannonhalmán, mások színvonalas technikumokban, gimikben, szakmunkásképzőkben).