Gyerek, gyerek!

Gyerekszáj 80 évvel ezelőtt 2013. november 08. 14:09
Elsős voltam. Egyszer, amikor láttam, hogy a szigorú tanítónő, Iványi Józsefné közeledik beszaladtam a terembe és:
- Gyerekek vigyázzatok, mert jön a tekintetes asszony! – Meghallotta, s amikor bejött:
- Ki volt az, aki az én nevemet hiábavalóság miatt emlegette? – Jelentkeztem, s a frissen tanult tízparancsolatra (3. előírására) gondolva visszaszóltam:
- A tekintetes asszony olyan, mint az Isten?
Jól elvert.
Tarcsányi Dezsőné (sz. 1926) Siraky Ilona 2012. március 04. 10:18
A tódi hídnál, a dögkút és a vályogvető körül több szentiványi fiú teheneket, néhány lány libát legeltetett. Mivel tudták, hogy délután esküvői menet érkezik valamelyik Tódról felkészültek a fogadásukra, elkötötték az utat. Csak a hintó elé kifeszített komlószárra nem virágot kötöttek, hanem békát. A lovak megtorpantak, első lábaik az égbe emelkedtek … s az aprópénz eső helyett szitkok repdestek a gyermeke felé, s alig bírtak az ostoros üldözés elől elmenekülni. Persze otthon, a szüleiktől mindenki megkapta a magáét.
Tarcsanyi Krisztina 2010. október 25. 06:13
Tarcsanyi Gyuszi bacsi es Iren neni voltak az en nagy szuleim
minden nyaron szentivanon nyaraltam hosszu eveken at sok-sok szep emlek marad bennem
amig csak elek sok sok szeretettel mindenkit csokolok Tarcsanyi Krisztina
m.györgy 2010. július 28. 08:09
Barátommal sokat rolleroztunk. Egyik alkalommal a két rollert összekötve, egymást vontattuk. Én voltam a vontatott, egy kövön rollerom kivágódott alóllam, homlokomat a kőkerítéshez ütöttem. Hatalmas puklival homlokomon tertem haza, bőgve. De igazán csak akor rémültem meg amikor Édesanyám a fiókból előkapta a nagy kést. Most mi lesz? Levágja a homlokomról a puklit?
Persze a hideg kést csak a dudorra nyomta, így az nem nőtt tovább.
Balás Benedek (1947) 2010. május 31. 17:43
A sok-sok gyermekkori emlékem közül számomra egy-egy, igazi gyöngyszem:

1.
Régi boldog gyermekkoromban, akkor 4-5 éves lehettem, a pontos dátumot elmosta az idő.
A mostani Bözsi néni boltjával szemben még nem létezett kő fal a Vörösmarty utca elején.
A kocsi utat a nagy esőzések mindig koptatták, a szekereknek óvatosan kellett közlekedni,
hogy be ne forduljanak az árokba. Édesapám lovas fogata és a jó szomszéd Tarcsányi Gyula bácsi tehén fogata alig fértek el a töredezett úton. A meredek útparton akadt egy-két öreg szúrós csipkebokor is. A környék verébhadai nyári estéken mindig ezeken a bokrokon tartották a gyűléseket. Egyik gyűlés résztvevőnek a csiripelése örökre véget ért. Volt egy új süttetű csúzlim, (akkor parittyának neveztük rosszul) és csendesen becserkésztem a csurikat, mint a vadászó macska, de jó időben felrebbentek. A felrepülő veréb hadra sütöttem el a csúzlimat. A rajból egy veréb holtan esett le az út széli meredekre, és belehemperedett a lenti árokba. Örömmel futottam érte. Az előző vadász akciót, előbb nem vettem észre a szomszéd Irén néni nagy lányai figyelték, Rózsi és Tercsi. Megláttam Őket: Ehe Rózsi p………n lőttem. A nagy örömre Irén néni is kiszaladt a gangra. Ünneplés volt a javából. A döglött verébnek Irén néni kandúrja örült a legjobban.

2.
Az előző történetben szereplő csúzlira akad emlékezni való bőven. A másik szomszédunk Lendvai Juliska néni kis háza előtti kertjében volt, ill. ma is van egy hatalmas vastag, hosszútörzsű körtefa. Gyakorta elsétáltam a ház, ill. körtefa előtt, akkor rendszeresen becéloztam az „ingerkedő” könnyű célt, a körtefának a törzsét. Többnyire eltaláltam a fát.
Történt akkor, hogy csak ún. lapos követ találtam a csúzlimba. A célzás után a repülő lapos kő
Szépen kikerülte a körtefának a törzsét és repült tovább. Ebből lett a nagy baj. Mivel magas fatörzsnek a felső részére céloztam az utcáról a lapos kő repült szépen Juliska néni szoba ablakába, mind a külső és belső ablakokat áttörve. Később megtudtam, hogy a „betyár” lapos kő tovább is repült, át a szoba légterén a belső ajtónak az üvegét is kitörte. De a kő most sem állt meg, repült tovább Lendvai Pista bácsi ölébe, aki a konyhába ült sámlin.
Szegény Juliska néni, Isten nyugtassa őt is akkor nagy jajveszékelve rohant édesapámhoz panaszra. Természetesen én Juliska nénit megelőztem, és a szemben lakó unoka nővéremnél Ilonánál Bakalár Sanyi bácsi feleségénél találtam rejtekhelyet, az ágyuk alatt. Estefelé előkerültem, akkora Juliska néni is megbékélt. Édesapám meg jó szokásához híven most is becsináltatta az ablakokat, a mi kilőtt veranda ablakainkkal együtt. A mesterember általában Bablyák Gyula bácsi volt.

3.
Egyik alkalommal egyedül vadásztam a Cservölgyi Boris néni kertjében annak is a felső részén. Megpillantottam egy gyönyörű színes kis madarat, a csodálatos tollazata volt, arany sárminkó, gondoltam. Gyorsan kaptam a csúzlimat, a zsebemben jó kövek voltak, megfelelő méretűek, duna-kavicsok. Fegyveremet pillanatok alatt betöltöttem, becéloztam a kismadarat és lőttem. Telitalálat volt, célpont holtan fordult le a fáról. Odarohantam, a madárkát kezembe vettem. Még gyönyörűbb volt mint messziről. Csak egy valami hibádzott, nem mozdult, elpusztítottam. Hirtelen megdöbbentem, és ha néha napján eszembe jut az eset még most is bánt, miért lőttem le a szépséges természeti csodát. Hazafelé ballagtam, eldobtam acsúzlimat.
Soha többé nem vettem a kezembe csúzlit, új csúzlit sem csináltam.
Milyen érdekes: a nem túlságosan szép szürke verebeket nem sajnáltam.

4.
Édesapámnak volt egy „vastag-vázas” férfi biciklije. Mi gyerekek a bátyámékkal és az öcsémmel is ezen tanultunk biciklizni. Kicsik voltunk váz alatt hajtva, kormány alatt nézve igyekeztünk mielőbb minél nagyobb sebességgel bicajozni. Egyszer a kertünkhöz közeli falunkba vezető eléggé meredek lejtésű bokri úton kellett volna lebicikliznem. A földút eléggé egyenetlen ki és betaposott volt a lovaskocsik okán. Nyár volt, meleg volt. Elindultam lefelé egyre nagyobb sebességgel, felgyorsultam. Mikor elkezdtem a lefelé menetet jól tudtam, hogy a kontra fék rossz, azt terveztem, majd a száras kézi féknek a segítségével lassítok. Menetközben rájöttem, fékeznem lehetetlen. Nem régen tanultam biciklizni a kis kezemmel, ujjaimmal nem értem el a kézifék karját. A nagy sebesség és a rossz útviszonyok miatt nem mertem elengedni az egyik kezemmel a kormányt, hogy ne csak az ujjaimmal próbáljam elérni a fékkart. Már a meredek út közepéig leszáguldottam. Két dolog átcikázott az agyamon:
– amennyiben fék nélkül végigmegyek az úton, az út végén Bakalárék házának kerítését kiütöm a biciklivel együtt.
– tudatosan belerohanok az út mindkét oldalán dúsan élő szúrós csipke-bokrokba, akácfákba.

A második variációt választottam. Szerencsésen túl életem, otthon nem tudták meg, mert különben többet nem biciklizhettem volna. A külsérelmi nyomokra, hogy mit mondtam, már nem emlékszem.

5.
Gyermekkoromban, mint minden más gyerek rengeteg nyilat készítettem, egyre tökéletesebbeket. Eleinte a nyílvessző végére jókora szögeket kötöztem. Szilasi Gábor, Ilus néni unokája gyermekkori barátommal nyíllal vadásztunk Irén néni kertjében. Mivel nagyobb vadak, oroszlánok, farkasok, nem voltak, hát Irén néni libáira célozgattunk.
Egyiknek eltaláltam a nyakát, szöges nyílvesszővel. A fehér tollú nagy liba azonnal feldobta mindkét lábát az ég felé, nem mozdult. Mi elfutottunk, jó ideig kerültük Irén nénit.
Később sem szidott le minket, jó visszaemlékezni rá, Isten nyugtassa.

6.
Házunk mögött Tarcsányi Gyula bácsi és felesége Irén néni udvarán volt egy kb. 4 méter magas hosszútörzsű szilvafa. Egyik alkalommal megláttam, hogy a fán van egy szem szilva
Egészen a legtetején., „lószemű” fajta. Több se kellett nekem én ezt leszedem, megeszem.
Tudni kell, akkoron a saját kertünkben is sok szilvafa volt. Felmásztam a fára, de a szilvát nem értem el, túl messze volt. A vékony ágon kimerészkedtem egyre magasabbra, elértem, kezemben volt. A következő pillanatban letörött az alattam levő ág, lezuhantam a fa alatt összerakott rossz cserepekre. Irén néni ölbe vitt haza, ill. adott át édesapámnak a kerítésen.
Egy jó darabig csak kapkodtam a levegőt, a mellkasomra estem. Szüleim és Irén néni is nagyon megijedtek, de szerencsére nem lett semmi bajom.

7.
Gyermekkoromban nagy esemény volt, hogy nyáron reggelente a kanász és a gulyás hajtották a jószágokat a legelőkre, Kucsik József és István, testvérek. Különlegesség, látványosság volt ez akkortájt a faluba vetődött vendégeknek is. A falu orvosánál, Németh doktornál festő barátja nyaralt. Este felé, amikor a falu tehéncsordája hazafelé tartott, mi gyerekek ott ültünk a Cservölgyi Boris néni háza előtti kő hídnak a kőszegélyén. A hídnak túlsó oldalán festegetett a Németh doktor pesti barátja. Gondoltam megviccelem, elkiáltottam magamat: „ Hé fiúk jönnek a Tsz bikák!” A pesti festő ennek hallatára összekapta „cók-mókját”, és elsietett a babos útnak. Mi persze jót szórakoztunk a „félős pestin”.
Később az orvosunk elmesélte édesapámnak az esetet, Ő is jót nevetett rajta, ez egyszer nem kaptam büntetést.

8.
Nagy esőzések idején sokat csavarogtunk a gyermekkori barátaimmal a Jóska patak medrében. Mindig kerestünk számunkra valami értékes dolgot. Egyik alkalommal bementünk az áradó patakba, gumicsizmába a kőhíd mellett. Sötét zavaros volt a víz. Egy félbetört borosüvegbe volt szerencsém belelépni, teljes testsúlyommal. A szörnyű eset után a többiek valahogy kihúztak, csizmám lehúzása után már láttam, hogy lábamból dől a vér. Soha nem felejtem el a véres látványt. Az orvos tetanusz injekciót adott. Hála Istennek rendbe jött a lábam.

9.
Ami a Murányi, Berkó, és a többi alsó falubeli gyerekeknek a falu kert volt, a felső falubeli gyerekeknek, így nekem is a HUTA jelentett mindent. Nyáron gyakran legeltettünk libákat, teheneket, a Címer gyerekek lovakat is. Rengeteget fociztunk. Télen ott síeltünk, és szánkóztunk. Sokszor éjjel 11 óráig, holdvilágnál. A HUTA egy fogalom volt, élettér. Első focim egy hármas nagyságú, majd bérmáláskor keresztapámtól egy ötös focit kaptam. Az ötös foci külső része több tíz évig megvolt a padlásunkon. Valahányszor a padlásunkon megláttam a szakadt foci külsőt, eszembe jutatta a régi szép focimeccseket.

10.
Fülfogás varjúlábbal: Ez a történet megmutatja, gyermekkorom igazi világát.
Volt időszak, mikor sikerült megszereznünk egy-egy lelőtt szarka vagy varjúlábat. Egyik alkalommal, hozzájutottam egy varjúlábhoz. A varjúlábnak az a tulajdonsága, ha a vastag ínszalagját húzzuk az egyik kézzel, a hegyes karmok működésbe lépnek, mint az élő madárnál. Az osztályban az előttem lévő padban ült, társam, Szondy György. Tanóra közben a fülén kipróbáltam a „varjúláb-technikát”. Volt ám nagy felordítás, ugrálás, jajgatás.
Rövid időn belül békét kötöttünk.
Pálmai Balázs 2009. március 23. 20:02
Pálmai Balázs
Akkor nekilátok… Megtöltene egy könyvet. Sajnos nem vagyok egy Fekete István.
Leírhatom, amikor disznóvágáskor a férfiak összegyűltek hajnalban (én is, de: gyere be fiam, ne csúszkálj a kacsaúsztatón, mer’ megfázik a mejjed) Kemény tél volt, 6-7 éves lehettem. Édesapámmal, keresztapámmal, nagypapámmal és az „asszonyokkal” mentünk falura, disznót vágni. Dédi már évek óta nem tartott disznókat, ezért egy „bérdisznót” (máshol felnevelték) öltek nekünk. (Most erről eszembe jutott a falun tavaszonként végighajtó Zsiguli: Halló- halló előnevelt csirke kapható). Már hajnalban rajzott a ház, anyu-nagyi-dédi sürögtek a konyhában, kávét, teát főztek a sparhelten, kenyeret kentek, hagymát vágtak, pálinkás poharakat töltögettek. Összegyűltek a férfiak, mire megérkezett (villástargoncán) a disznó is, és megkezdődött maga a fiesta. Természetesen én is szerepet kaphattam, megszorítottam a hurkatöltő csavarjait, hordhattam a fát az újabb adag kávé főzéséhez, szabadidőmben pedig a „kacsaúsztatónak” nevezett egyméterszer félméteres alkotmány befagyott vizén csúszkáltam, déd- és nagyszülőm állandóan aggódó pillantásaitól kísérve. Nem is igen értem, hogy egy kilenc pulóverbe és három kabátba bújtatott gyereknek hogy’ fázhat meg a mejje.„Dolgunk” végeztével pedig a hasznavehetetlen maradékot kivittük a „téeszbe”, ahol már a kocsi csikorgására, a zsákok zörgésére elkezdtek sündörögni a rókák a fák takarásában.
Amikor a nagypapám elkészítette az első, és azóta egyetlen ostoromat, hogy a hazatérő csordának tudjak csattogtatni. Csekélyke korom óta nagyon szerettem a csorda reggeli ki- és esti behajtását. Ahogy meghallottam az ostorcsattogást, és a vezér (nem tudom, hogy bika volt-e) csilingelését, szaladtam a kapu elé. Nagypapám készített nekem egy ostort, amit aztán a kapu előtt (eredmény nélkül) csattogtathattam, de még a Kishegyen, a legelő tehenek között is kipróbáltam.
Amikor dédi megkérdezte, hogy az egyik csirke miért fekszik olyan furcsán a Repáék fala mellett . (jól tudtam az okát, tekintve, hogy én vertem fejbe a seprűvel). Ha már a teheneket nem tudtam terelni, megpróbálkoztam Dédi csirkéivel. Voltam vagy 8 éves, azok meg ott rohangáltak vagy tizenöten az udvarban. Az istálló falának támasztva ott pihent egy seprű, hát gondoltam, összeterelem őket. Az egyik renitens szárnyas nem akart engedelmeskedni, ezért kissé keményebben léptem fel vele szemben, minek hatására a fal mellett összeroskadt. Vöröslő fülekkel helyére tettem a seprűt, és ártatlan arccal bevonultam a házba, ahol is negyedóra elteltével feltűnést keltett a fal mellet heverő tollcsomó. Reszkető hangon felvetettem, hogy talán szívszélhüdést kapott (Nem tudtam, mit jelent, de akkoriban olvastam egy könyvet, amiben szerepelt ez a szó, és tetszett). Szerencsére a nyomorult jószág pár perc múlva felkelt, bután körülnézett, és tovább kapirgált.
Amikor utáltam fát vágni az istállóban, de nagyon szerettem dédinek behordani. Szüleimnek és nagyszüleimnek hála nagyjából akkor tanultam meg olvasni és úszni, amikor beszélni és járni. Faltam a betűket, és ez szerencsére azóta sem szűnt meg. (egyébként a vízszeretetem sem). Dédinél azonban a fizikai munka került előtérbe, de elkövette azt a hibát, hogy az istállóban (ahol a tüzelőnek való fát tárolta) rengeteg , gyújtósnak való újságot is raktározott, főleg 70-es évekbeli Nők Lapját és 80-as Dörmögő Dömötört. Namost amikor heroikus erőfeszítések árán vállaltam a favágás gyötrelmeit, nagyjából négy óra múltán büszkén vittem a konyhába három darab ujjvastagságú venyigét, de teljesen tisztában voltam az adott korszak női divatjával, valamint a medvekölykök viselt dolgaival.
Amikor dédi fárasztott a százéves elvárásaival, de élveztem a százéves történeteit.Amikor (sokszor) valami rossz fát tettem a tűzre, Dédi a „ Nohát Bálóskóm” illetve a „Hozom a csípósbotot” kifejezéseket használta, persze a botot soha. De ha jó voltam (még többször) elmesélte a fiatal korában, a nagypapám kiskorában, a háborúk idejében megesett élményeit. Valahogy máig elképzelhetetlen számomra, hogy Dédi még a Monarchiában született…
Amikor utáltam a kutat „kihúzni” ( de ma kihúznám százszor, csak lenne Dédi… ). Tavaszonként, amikor „kinyitottuk a házat”, az volt az első dolgok egyike, hogy kihúzzuk a kutat, ami azt jelentette, hogy addig kellett a kút karját nyomkodni, és a kihúzott vizet vödörben a kertbe hordani, amíg a teljes, leülepedett iszap ki nem jött belőle.
Amikor a kishegy oldalában kiültem az akkor számomra roppant nagynak tűnő kövekre, és a nagypapám rám szólt, hogy „ gyere beljebb, fiam!” Nagypapám nagy túrázó volt, szentiványi tartózkodásaink alatt szinte minden nap kimentünk a Kishegyre. Csöppnyi lévén, nekem az első pihenő mindig a (azt hiszem, ma olyan magasságban van a kilátó, ott a bánya fölött, ami akkor sajnos szemétlerakónak tűnt) hegyoldalban, a „nagyköveknél” volt. Látszott az egész falu, és tudva, hogy a nagypapám ott ül mögöttem, Szentivány pedig ott van előttem, nem kellett semmitől félni. Már felnőttkoromban kaptam meg a képeket, amiken a Kishegyen Édesapám, Édesanyám, anyukám unokatestvérei és én a Kishegyen piknikezünk, Apukámmal a hegyoldalban katonásdit játszunk egy szörpösüveggel. Minden gyereknek kellene ilyen.
Amikor „vendégségkor” mind ott voltunk, és egybenyitottuk a két szobát, és ettük Dédi levesét, tésztáját. „Vendégség”… Nagyszüleim, Szüleim, Keresztapám, Nénjéék, Pistabácsiék, Gabi, Ági, Kispista, és temérdek ember, akikről azt sem tudtam, kicsodák. És Dédi, a vájdlingnyi dióscsillagával, az ünnepi porcelánban tálalt, saját készítésű tésztában gazdag, házi húslevesével. a kitakarított, egybenyitott házzal.
Amikor Dédihez megérkezve a kapura ruhacsipeszezve várt a szálkás írású cédula: „Templomban vagyok” Tekintve, hogy vagy a Templomban, vagy a postán tartózkodott, és nyitva tartotta a kaput, a nagypapám mindig azzal húzta szegény dédit, hogy „Akkor minek szellőzteted az udvart, b*meg?” (na jó, ez weboldal-képes)
muri 2009. január 24. 19:38
Néprajzi Lexikon (mek.oszk.hu) segítségével:
Muff
Rendszerint szőrméből varrt, 20–40 cm hosszú, csőszerű viseletkiegészítő, melynek két végébe be lehet dugni a kezet, és a test előtt tartva viselik. Téli, utcai, a kéz melegen tartására szolgáló darab. A 17. sz-tól a 20. sz. közepéig gyakori volt az európai városi viseletben, hol inkább a férfiak, hol pedig a nők s gyermekek viselték. Szentivánon a hatvanas években még használták.

Bugylibicska, bugyli
Olcsó, fanyelű zsebkés. Rendszerint csak egy, gyenge minőségű fémből készült, hosszúkás háromszög alakú pengéje van, amely nem rugóval csukódik az esztergált, festett fanyélbe. Falatozásra, faragcsálásra használták. Nem csizmaszárban hordták, mint általában a késeket, hanem összecsukva zsebben. Általában vásárkor, búcsúkor árulták pár fillérért. Gyermekeknek kedvelt vásárfia volt. Eredete ismeretlen, mindössze a múlt század első feléből említik írásos források. – Irod. Bátky Zsigmond: Három tárgynévmagyarázat (Népr. Ért., 1934).

Bugylibicska (Átány, Heves m.)

Játékfegyver
Játékfegyver
A gyerek (= fiú!) maga készítette. A puskafélék közül igen kedvelt a bodzafa puska, amely kibelezett bodzacsőből, betolható vesszőcskéből és a csőben elöl-hátul elhelyezett kócgolyóból áll. A vízipuska szivattyúszerűen működik, locsolkodnak vele. A górépuskát napraforgó szárába erősített fűzfavesszőből készítik, amely megfeszítve kis fapecket lök ki. A kulcspuska lyukas kulcsból, gyufafejből és a kulcs fejéhez kötött fejes szegből áll, amelyet megforgatva kemény tárgyhoz ütnek s elcsattantják. A pisztolyoknak többféle változata ismert. Markolható faagyra fa- vagy fémcsövet szerelnek, majd a megfeszített gumi segítségével kilövik a golyót. Nyilat fűzfavesszőből vagy esernyőfeszítő drótból készítenek. A nyílvessző végére sárnehezéket tesznek. Csúzlit úgy készítenek, hogy kis bőrdarabba szorítják a kilövendő követ, majd a bőrhöz erősített kifeszített gumi segítségével elröppentik. Szívesen kötnek oldalukra fából faragott fakardot is.

Csúzli

Bodzafapuska

Kulcspuska. Ócska, lyukas kulcs nyílásába tömik a gyufafejeket, vasszöget dugnak bele s a rászerelt madzagnál fogva kemény tárgyhoz ütik, így sütik el (Debrecen)

Fakard

Nekem a Balaton a Riviéra …

A szentiváni piéta számomra lelkileg több ma, mint amikor volt szerencsém az eredetit látni Rómában, a Szent Péter bazilika oldalkápolnájában. (Rossz emlék: valamikor a hetvenes években egy őrült, magyar származású férfi kalapáccsal esett neki Michelangelo csodálatos alkotásának.)

***

„Tessék szíves lenni” – mi így szólítottuk a szülőket, felnőtteket. Sőt édesanya, édesapa volt a megszólítás. A legkedvesebb rokonunknál voltam, amikor megdöbbenten hallottam: "Anya! Maga …" - ­ ijesztő volt hallani, pedig ő is tisztelettel szólt. A maga módján. Azóta is borzadok ettől a szótól.

(Hasonló: Nagyatádi katona-kispap társam balatonfenyvesi vitéz Ajtós József egyszer megrótt: „Hogy beszélhet egy kispap ilyen csúnyán?! – t.i. azt találtam kiejteni a számon, hogy - „fenékbe rúgom”. Miért hogy kellett volna mondanom? S a magabiztos válasz: „Seggbe rúgom”.)

„Nem merem???” - kérdezte csodálkozva egyik unokabátyám (Patyo), s a következő pillanatban hatalmasat kanyarított zsilettpengéjével a tenyerembe.

Sok kedves rokonom, ismerősöm van. Ha ki kellene emelni közülük valakit, akkor három is versenghetne – érdekes, hogy mind a három szülei miatt került olyan helyzetbe, hogy szeretetünket, együttérzésünket, barátságunkat a mai napig lekötötték.

A Parton Bercsényi Pistának volt az első BŐR(!), 2-es, fűzős focija. Mivel a legtöbb kerítés tövisből volt (és hosszú Sanyi bácsi megmutatta) művészi fokra fejlesztettük a ragasztást/befűzést/varrást. Az udvarukban és a Falukertben komoly fejelő bajnokságokat rendeztünk. Itt is és focizásnál is hátunk mögé tett egyik markunkban eldugtunk valamit. „Melyik kezemben van? Nem nyertél. Szabó Gyuszi van velem.”

Sok gyermekkori közös élményem volt a bátyámmal pl.:

  • búcsúk Szentkúton,
  • gyaloglás Szentkútra, Hollókőre
  • séták Bujákra nagyszombaton a szent kenetért,
  • kecskevágás,
  • nőstény kecske átvitele Bokorra, s a szlovák néni ösztönző ráolvasásai,
  • rákászni is tőle tanultam (egyszer annyit evett, hogy rosszul lett, utána rá sem tudott nézni),
  • a sí, sőt sípfaragást is ő mutatta meg (utóbbit ő, az ottaniak szerint „gyüttment” mutatta meg a tápaiaknak is, sőt Lele J. néprajzos még videóra/fényképre is vette – mert ma már a gyerekek nem ismerik a fűzfa sípot).

„Pifta, iszol e muftot? – nem iszok, mert befoszok”, s ha mégis, akkor: „Fosik, mint a Murányi kutyája” - Utóbbi eredetére eddig nem találtam. „Javul mint a Bakay macskája”

Noskó Ernő, az olimpiai bajnok, válogatott, sokszoros bajnok újpesti focista a falunkból, az utcánkból indult. Büszke voltam rá, s hogy kis gyerekként focizhattam vele, most meg ha kinézek az ablakon a Bészma és a házuk tárul elém. Meg néhai Kalocsa laci bácsié, aki apósa iránti tiszteletből az evangélikus istentiszteleteken is segített énekelni.

Csúcs volt a karácsonyi füge, narancs, angyalhaj, a mai szemmel csekély ajándék, a mama által sütött szaloncukor. Természetes volt, hogy örültünk az örökölt ruhának, cipőnek. Egy cipőt patkóztak, sarkaltak, féltalpaztak, talpaltak, amíg szó szerint le nem rohadt a lábunkról.  A gyakori boxolásba, még a bőr cipőtalp is bele tartozott. A foltozott ruha nem volt szégyen, csak a koszos, a szakadt.

A péntek estét nagyon vártam, mert akkor jött haza édesapánk, hozott valami apróságot (egy zacskó cukrot nekünk, ugyanannyit a nagymamának), s hozta az egész heti Esti Hírlapot. A rejtvényfejtést a papától tanultam el, s sokáig szenvedélyesen szerettem, s sok megfejtést beküldtem. Sakkozni édesanyámtól tanultunk (a Pajtás újság 3 lépésből matt megfejtéseivel könyveket is nyertem, s megjelent a nevem az újságban). A malmozás, kártyázás gyakori (esti, hétvégi) családi játék volt. „Zsírt bele” mondta nagy élvezettel a mama, vagy épen huncut nézéssel jelezte az „összjáték” szükségességét. Nem vonzott a gyerekekkel való pénzre kártyázás, s a snúrozás, bár növekedve jó volt baráti/családi körben 10 filléres alapon, önrablósan ultizni (Egyébként a játék a legkomolyabb dolog a világon, mert azon keresztül lehet megtanulni a tisztességes célkitűzést/célkövetést/kitartást, a nyerés és vesztés tudományát.)

Nyolc-tíz éves lehettem. A tyúkanyó nem akarta elfogadni a pipiket. Édesanyánk tippet kapott: pálinkás kenyérrel etesse meg, s mire kijózanodik elfogadja a csibéket. Engem küldött le a kocsmába. Mire haza értem nagyon mosolyogtam. A tyúkanyóra már nem emlékszem.

Egy alkalommal elfogyott a hypónk. Egyik rokonunktól hoztam egy pohárral. Bármilyen messzire tartottam magamtól nagyon rossz szaga volt. Brrrrrrr…

Mesélni tudnék a „tyúksegg” boszorkányos lekuruzslásáról a kezemről, a rongylabda és fűzős foci varázsáról. A májusi litániákhoz kapcsolódó cserebogarászásról, a szarvasbogárról, a rákászásról, a kosárral való halászásról, jéghokizásról, patakba szakadásról, patakkerítésről, hantszakításról, ibolyázásról, katicskázásról, faragásról, sízésről, … Te tegyed!

A templom otthonomként szolgált. A hajnali, iskola előtti ministrálás nagyon sokat adott. Szabó atya második apaként sokat foglalkozott velem. Még a rengeteg temetésnek is volt valami varázsa. A torony és élővilága (denevér/vércse), harangozás, kereplés, majd az egyszerre két harang húzása nagy élmény. A szertartások (akkor még latinul) szintén sokat nyújtottak. A mindenszenteki gyertyagyújtás, s annak látványa a lakásunk (Parti/Rákóczi út 31) ablakából felejthetetlen.

Sajátos szín volt az énekes (zsidó) koldus, a „dótozni, fótozni” drótostót, a vályogvetés és padlástapasztás idejére (naplementéig) faluba engedett, ill. a dögkútból húst-vételező ecsegiek. – Akkor, mint gyerekek még nevén neveztünk mindent. Akkor még nem volt külön iparág másokat anteszemitának/cigánygyűlölőnek/szélsőjobbosnak… nevezni, nem volt ennyi megélhetési… Igaz nem is értettük volna a „Merjünk kicsik lenni” jelszót. Helyesbítek, borzalmasabb dolgok voltak, de szüleink, tanítóink, a kis falu megvédett bennünket, gyerekeket számos szemétségtől, nem kellett annyit alakoskodni (hazudni) mint a forradalom utáni ú.n. puha diktatúrában”!

Lyukas 2 filléres, pille könnyű 5 filléres, snúrozásra kiválló rezes 10 és 20 filléres – vagyonnak tűnt (stolwerk 10 fillér, fagyi 50, nápolyi 2 Ft, medveszar (bocs: bocskorszíj) …

Zsír, snapszli, ferbli, 21, fájer, ... „van aki totózik, van aki lottózik, van aki lóversenyre jár”

Bérmálás, bérmaszülő, keresztszülők, ...

Esküvő (útelkerítés), lagzi, ...

Emlékezz és írj!

Bejegyzés a vendégkönyvbe

* - kitöltendő mező

*
*
*