Egyéb

1956 Szentiványon, gyermekkorunk emlékei 2017. november 19. 15:48
Cserhátszentiván 1956
Kovács Ferencné (szül. Zorkóczy Janka, 1947 Cserhátszentiván), akkor 9 éves gyermeklány, jelenleg budapesti lakos visszaemlékezése

Kilenc éves, harmadikos általános iskolás koromban ért a forradalom Cserhátszentivánra.
Gyerekként is észrevettem, hogy az emberek vérmérsékletüktől és társadalmi helyzetüktől függően másként és másként reagáltak. Volt, aki visszahúzódva, félve mondogatta, hogy „ebből nagy baj lesz”. Volt, aki hangosan, büszkén és örömmel szavalta el a Nemzeti dalt a teherautó tetején.
A forradalom előzményei emlékezetemben élénken megmaradtak. Talán az ötvenes évek megpróbáltatásai családomat jobban megviselték, mivel nagyapám, Csernus Sándor (1989-1963) gazdálkodó volt. Ha egy kis pénzt összeraktak, abból mindig földet vagy erdőt vásároltak. Nagyapám az erdőt egész télen tisztította, ebből vita is volt otthon, mert a vastagabb fák megmaradtak, a vékonyak hazakerültek. Még 1945 után sem szokott le gondozásukról. Magas aranykoronát érő földjeit vetésforgóban művelte.
Az ötvenes években földjeit tagosították, a Bokri úton és a Pelecke alatt jelöltek ki új területet a korábbiak helyett. Ezek csekélyebb értékét mutatja, hogy nagy részüket később legelőnek minősítették. Előírták, hogy mit és mennyit termeljen, többek között olyan növényeket, amelyek a mi területünkön nem voltak honosak: dohányt, lent, szöszös bükkönyt stb. A magas beadási kötelezettséget nehéz volt teljesíteni. Mivel elég tág, negyedéves intervallumokban (például ápr. 1-től–jún. 30-ig) voltak meghatározva a beadási időszakok, ennek teljesítése a baromfihús terén sokszor komoly problémát okozott, lévén, hogy a csirkék még júniusig sem érték el a megfelelő súlyukat.
Olyan is előfordult, hogy a kívánt mennyiséget már beadtuk, de országosan hiányt észleltek, ezért két rendőr biztosításával begyűjtő emberek jöttek és a tyúkok után futkosva próbálták azokat összeszedni. Mi persze nem akartuk odaadni az utolsó baromfiainkat, ezért azt mondták nekem, kergessem szét őket. Gyerekként emlékszem, mennyire megrémültem, mikor anyukám a lépcsőn állva megragadta és megrángatta az egyik rendőr vállszalagját, közben azt kérdezte tőle: „Maga derék ember létére nem szégyelli magát, hogy ilyen piszkos kenyeret eszik? Hogy másnak a véres verejtékével keresett munkája eredményét viszi el? A saját szüleivel is így tenne?” Kérte, ne vigye el a tyúkot a kiscsirkék mellől, hiszen még kicsik, kell nekik az anyjuk. Ráadásul vidéki lévén tudhatta, hogy ha a tyúkokat összeszedik, a tojás beadása sem teljesíthető.
A legdurvább azonban az volt, amikor a nagyapám megrakott szekerét a házunk előtt megállították, és követelték a hús idő előtti beszolgáltatását. Hiába mondta nagyapám, hogy majd a többiekkel összefogva teljesíti, kifogták a járomból az egyik tehenet és elvezették Alsótoldra, a mázsálóba. Nagyapám nem kísérte el az állatot. A szekeret a falubeliek húzták be közös erővel. A napokban a Duna Televízió újra bemutatta Bacsó Péter: Te rongyos élet című filmjét, amely egyik jelenetében a begyűjtés hasonló mozzanatát elevenítette fel.
A disznóvágás engedélyezése is kész tortúra volt. Először is nonszensz, hogy nagyapámék nem voltak rá jogosultak, csak anyukám és én gyerekként tudtunk engedélyhez folyamodni. Ezért ahhoz, hogy disznót tudjunk vágni, bizonyítani kellett, hogy a házban két külön család lakik. Például a konyhaszekrényben az edényeket szét kellett válogatni családra lebontva. Ezt megszemlélték, majd az igazolás alapján, Pásztón állították ki a vágási engedélyt. Még jó, hogy a malac elfogyasztásánál nem voltak jelen az ellenőrök, hogy biztosak legyenek benne, hogy nagyapámék egy falatot se kapjanak belőle.
Az állandó vegzálás folyamatos terror alatt tartotta a lakosságot. Naponta többször ellenőrizték az utca tisztaságát, már pár szál szalmaszál miatt is szóltak. Kötelező volt a tűzoltóvíz tárolása, bejöttek az udvarra és a víz frissességét is rendőrök ellenőrizték.
A fent leírt ésszerűtlen intézkedések is magyarázzák, a falubeliek miért fogadták kitörő örömmel a forradalmat. Nagyapám és nagybátyám nem vonult az utcára, de én és anyukám csatlakoztunk a tömeghez. Mindössze kilencéves fejjel csak arra emlékszem, hogy nagy élmény volt a Nemzeti dal meghallgatása, és megmaradt emlékezetemben a beadás tábla ünnepélyes eltávolítása. Nehezen ment, de végül sikerült nagy taps kísértetében.
A pesti forradalmárok javára gyűjtött élelmiszeradományokhoz mi is hozzájárultunk. Adtunk zsírt, cukrot, lisztet, tojást, babot és krumplit.
Anyukámnak a forradalom alatt, meg azt követően is folyamatosan dolgoznia kellett. Varrónőként éjszakákba nyúlóan hajtotta a varrógépet. Az embereknek még túl közeliek voltak a II. világháború utáni ínséges esztendők, ezért – tudván, hogy háborús időkben milyen értéket képvisel – a kis megtakarított pénzükön is ruhaanyagokat vásároltak. De mivel az a hír járta, hogy ahol felhalmozott anyagot találnak, azt elkobozzák, így azokból sebtében ruhákat, ingeket, pizsamákat, ágyneműt varrattak.
A forradalmi hevület ellenére a faluban az események békésen zajlottak, senkit nem bántottak, atrocitás, haláleset nem történt. Az emberveszteség a forradalom után lett jelentős, mert igen sokan külföldre mentek.
A mi rokonságunkból is többen disszidáltak. Lőrincz Olga és Tibor Ausztria felé hagyták el az országot. Egy Bécs melletti gyűjtőtáborban eltöltött rövid idő után Münchenben telepedtek le. Szorgalmuknak, tudásuknak köszönhetően Olga és férje már a hetvenes évek elején építészmérnöki irodát működtettek. Tibor kezdetben villanyszerelőként, majd köztisztviselőként dolgozott. Az itthon maradt rokonokat sem kímélték. Apjukat, Lőricz Zoltánt disszidálásuk után meghurcolták, az akkor velük lakó húgukat, Lőrincz Máriát pedig kilakoltatták. A disszidensek lakását, ingóságaikat elvették.
Az iskolában végig rend volt. Az órákat megtartották. Annyi változás történt, hogy a termek falára visszakerültek a keresztek és a tanítás előtt és után ismét imádkoztunk. Gyerekként akkor ez nem tűnt annyira kirívónak, mert szinte mindannyian előtte is jártunk hittanra, amit a tantermekben tartott a plébános.
Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt falunkba, a helyi iskolába helyezték a nagy tudású Dr. Boér Pál tanár urat. A tanár úr nem volt hozzászokva az általános iskolai követelményekhez, így volt, hogy 2-3 oldalnyi számtan feladatot adott fel egyik napról a másikra ezzel alaposan próbára téve minket. Emlékszem, másból nem is tudtunk készülni, mert egész esténket kitöltötte azok megírása. Utólag belegondolva nagyon sokat köszönhettünk neki, hiszen nála olyan komoly matematikai alapokat tanultunk meg, amiket későbbi tanulmányainknál is felhasználhattunk.
1956 Szentiványon, gyermekkorunk emlékei 2017. november 19. 15:44
Balás Benedek (1947) sukorói lakos:
Emlékeim az 1956-os forradalom és szabadságharcról

Úgy emlékszem mindenre mintha ma történt volna. Édesapámat háromszor összeverték gumibottal. Mikor hazahozták és levetkőzött mezítelenre, édesanyám zokogott. Édesapám egész teste kék-zöld foltokkal volt tele, kivéve a két veséjének helye. „Rendesek” voltak a verő legények mert a veséjét nem verték le.

Emlékeim még:

Egyik reggel arra ébredtünk, hogy Pesten kitört a forradalom. Az egész falu örült, lelkesedett. Édesanyám nagyon sírt, mert legnagyobb bátyám Sándor Pesten volt, 20 évesen és harcokról is érkeztek hírek.
A falu lakossága a forradalom hírére fölvonult végig a főutcán. A nemzeti színű nagy zászlót először én vittem egy rövid ideig, alig bírtam el, ezért a nagylányok elvették tőlem - az egyik nagylány Berkó Julika volt.
Amikor a menet a tanácsházához ért a vörös zászlót és a Lenin könyveket, főleg a fiatal emberek kidobálták egy rakásra és elégették.
Édesapám és még 5 férfi elmentek Csernus Pista bácsihoz a fegyverekért. íén is mentem utánuk. Kintről úgy érzékeltem, hogy Pista bácsi nehezen akarta átadni fegyvereket. Nagyon meg volt ijedve. Végül édesapám elvette tőle a fegyvereket, s leadták a tanácsházán.

Volt egy un. „fakarusz” zöld színű busz. A busz az általános iskola előtt állt, tetejéről Noskó Karcsi bácsi elszavalta a Nemzeti Dalt. Mikor a busz tetejéről mászott lefelé, megcsúszott, majdnem leesett, feljajdultak sokan.: Karcsi vigyázz! Karcsi bácsi a következőt válaszolta: A Hazáért ha kell meghalok! Ezek után Édesapám mondott lelkesítő beszédet a „fakarusz” tetején.

Kutasó vagy Herencsény felől jött egy teherautó, a platóján 5-6 idegen férfi. Zavarba jöttek, amikor a szentivániak érdeklődtek hová tartanak. Az emberek kis híján lerángatták őket a kocsi platójáról, mert gyanús kommunisták voltak, akik a pásztói központjukba siethettek. Ők gázt adtak és elmenekültek Pásztó felé.

A fakarusz buszt teljesen megtöltötték a szentiváni férfiak, akik indultak a szomszéd falvakba szervezkedni. Óriási volt a lelkesedés. Mivel kissrác voltam nem engedtek fel, ill. nem fértem fel a buszra, ezért a busz hátsó ütközőjére kapaszkodtam fel, a szomszéd Tarcsányi Sándor barátommal. Mivel nehezen tudtam kapaszkodni, féltem, hogy leesek, és ezért kifelé a kutasói partnak leugrottam a lassan kapaszkodó buszról.

Az elkövetkező napokban a falubeli nagyobb legények nemzetőr- őrséget adtak a falu főutcáján. Karszalagos nemzetőr volt Kalocsa Tibor és barátai. Egyik nap szemtanúja voltam a következő történetnek a kultúrház környékén: A nemzetőrök megállítottak egy idegen teherautót, igazoltatni akarták Őket. Az idegenek nem voltak hajlandók igazolni magukat, és elmenekültek a teherautóval. A nemzetőrök nem lőttek utánuk. a puskájukkal.

Mivel a forradalom ideje alatt Budapesten kevés volt az élelem a mi falunkba is érkezett Pestről teherautó, hogy élelmiszert gyűjtsön. Emlékszek rá, hogy a pincénkből én is zsákokba szedtem a krumplit, amit odaadtunk. A falu egész lakossága élelmiszert gyűjtött, a pesti forradalmároknak.

Édesapám 56-os forradalom idején vállalt szerepére ma is nagyon büszke vagyok.

1996 nyarán a Belügyminisztériumtól megkértem, akkor már meg lehetett, édesapámra idős Balás Ferencre a Cserhátszentiváni községi Forradalmi Tanács elnökére vonatkozó 1956-os forradalom és szabadságharc kutatási anyagát. A minisztérium kutatási eredményei nem fedik a valóságot. Édesapám 1982. február 14-i dokumentum levele tartalmazza az igazságot. Édesapám levelét mellékelem, és mivel nehezen olvasható le is írom:

„1956-os forradalom miatt elhurcoltak, mert tanácselnöknek választottak meg, de senkit nem bántottunk és nem hagytam senkit bántani. Mégis elvittek háromszor és borzasztóan összevertek három ízben.
1. 1957. május 1-én a Pásztói Rendőrségre,
2. 1957. június 29-én a Pásztói Rendőrségre,
3. 1957. augusztus 20-án a Pásztói Rendőrségre.
Megmondták senkinek ne merjem mondani, mert akkor meglátom a következményét.
Rendőrök nevei: Szűcs százados, Kis hadnagy. Akik vertek: Varga Vince őrmester, Makai törzsőrmester, Pap László szakaszvezető, Bognár Géza hadnagy, Duruc rendőr és sokan mások, és Válócy kozárdi lakos.”
1956 szentiványon, gyermekkorunk emlékei 2017. november 19. 15:38
Cserhátszentiván 1956,
avagy a
„Talpra magyar”-tól a sír a magyarig



Szondy Gyuri (1948) balassagyarmati lakos így emlékszik

Szombati nap volt. A postán voltam, Pataky Andrissal játszottunk a hivatalban. Arra lettünk figyelmesek, hogy hangoskodnak az utcán. Kinézve azt láttuk, hogy többen a posta faláról szedik le a címeres táblákat. Kimentünk mi is. Babiák Gyula és Babiák Sanyi irányításával szedték a táblákat és a megáradt patakba dobálták. Csatlakoztunk a híd felé menőkhöz. Ekkorra Babiák Gyula a bányász buszt oda állította a Marsalkó házzal szembe. Egyre gyűlt a tömeg és kiabáltuk, hogy „Aki Magyar Velünk Tart” ¬ majd Noskó Karcsi bácsi felmászott a busz tetejére és elszavalta a Nemzeti Dalt.

Elindult a lelkes tömeg a tanácsháza felé, de Kalocsa Tibi meglátva a házunkon a címeres felvásárló táblát felmászott és levette .Mire a Felvégbe, a tanácsházhoz értünk már égtek a vörös vándorzászlók . Barátaimmal (Szabó Pali , Pataky Andris) hordtuk ki a Rákosi, Lenin képeket a tűzre.
A párttitkárhoz Berkó Feri, Noskó Józsi, Kiss István, Noskó Karcsi bácsiék mentek.
Másnap megalakult a Nemzetőrség. Varga Laci és Csíkány Feri járták a falut, karszalagot viseltek és karabély volt náluk.

Az átvevő (édesanyám) Szondi Mihályné Széles Erzsébet volt. Szinte az egész falu megmozdult, gyűlt az élelem. Siraki Marci levágott egy kisborjút, Szabó Palival segítettünk neki. Amikor összegyűlt egy rakomány Babiák Gyula a bányász busszal odaállt a tejcsarnok elé és elkezdtünk pakolni (burgonya, tojás, csirke, zsír, liszt, cukor, tej, stb.). Noskó Józsi bácsi volt a kísérő. Úgy emlékszem rá, hogy kétszer vittek szállítmányt.

Bokros János volt a kisbíró. Amikor a megtorlás volt : Noskó Józsi bácsi mesélte , hogy hetente kellett a tanácsházán jelentkezni (Babiák Bélának és Noskó Karcsinak is)
Diszidáltak: Sándor Zoli,Szilasi Laci, Hegedűs Zoli, Noskó Sanyi, Kiss István, Balás Jancsi. Még a Buda és a Balás családból is mentek ki.



Ilyen „Fakarusz” volt Noskó Károly alkalmi színpada






Murányi Gyuszi (1949) bp-i lakos gondolatai

Október 23-a, keddre esett. Szerencsénkre „világvevő” rádiónk volt, s a Kossuth rádió mellett a Szabad Európa Rádiót is tudtuk hallgatni. Édesapám, hasonlóan, mint a falu férfijainak többsége iparos volt, s csak péntek este jött haza a munkából (Pestről) s hozta a híreket.

Szombat délelőtt lehetett. Szokás szerint a Falukertben fociztunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy az Alvégben, a Marsalkó ház előtti hídnál egy fakarusz tetején a Nemzeti Dalt szavalja a „falu Petőfije" Noskó Karcsi bácsi, kezében nemzeti színű, lyukas zászlóval. „Esküszünk, esküszünk …” ismételték a körben állók.
Gyorsan elkéredzkedtünk szüleinktől, mi is csatlakoztunk az egyre növekvő (elsősorban) férfi és gyerek sereghez (akkor még 600 körül laktuk a szomszéd falusiak által gúnyosan „nemes község”-nek csúfolt Szentiványt). Együtt vonultunk a Balás Feri bácsi háza előtti dombig/kanyarig. Addigra már számos tanácsházi vörös (vándor) zászló került a fűbe, valaki gyufát gyújtott, s üdvrivalgások közepette lángra lobbantotta. Bizonyára voltak beszédek is, de mint 8. évében lévő fiú csak arra emlékszem, hogy "... még erre sem vagy jó, te ..." cifrázza unokabátyám Berkó Feri, amikor a selyemzászlók tüzénél nem tud cigarettára gyújtani.
Idősebbektől úgy hallottam, hogy Balás Feri bácsi, Kasza Kálmán és Szilassy Eli ellátogatott a Babosba, a kúttal szemben lakó Csernus Pista bácsihoz, aki a helyi párttitkár volt. Megnyugtatták, hogy nálunk nem lesz bosszúállás, maradjon nyugodtan otthon.

„Néhány nagyhangú ment át Kutasóra, hogy Divándot (átvezényelt tanácsi vezetőt) számon kérjék, de feleségem kérésére szerencsére én itthon maradtam. A forradalom leverése után Gizikém bátyja elment egész Johannesburgig. Ott él ma is családjával, fiával és lányával” –olvasom a honlapon Balás Pista bácsitól.

Édesanyámnak segítettünk befogni néhány tyúkot/csirkét, összekötözte a szárnyaikat és lábaikat, s egyet-egyet kezeinkbe fogva megindultunk a tejcsarnok felé. A „hosszú” úton nagyon elfáradt a kezem, mert a vesztüket érző szárnyasok próbáltak megszabadulni, s a csapkodó, rángatózó állatot távol kellett tartani a testemtől. Az átvevőnél már sorba álltak a pesti forradalmároknak gyűjtő/ajándékozó falusiak. Emlékezetem szerint két teherautóval vitték az élelmet Pestre, nagybátyám Noskó Józsi bácsi puskás kíséretével.

Édesanyám Murányi Miklósné Noskó Gizella gondolt egyet, felment a templomba, s a templom hátsó faláról visszavitte az 1948-ban államosított iskolába a keresztet, s felhelyezte a még ott levő szögre. Az iskolában még hónapokig "Dicsértessék a Jézus Krisztus" a hivatalos köszönés, s ima foglalja keretbe a tanítást.

"Tartsatok ki magyar testvérek..." biztat a Szabad Európa rádió hazug, amerikai propagandát is nyomó rádiója, abban a hamis illúzióba ringatva a magyarokat, hogy az amcsik majd segítenek. Édesapám meg is gyűlölte őket – s én sem voltam soha elkábulva tőlük.

A nov.4-i orosz invázió után csend, félelem uralta a hangulatot. Lassan jöttek a hírek kik menekültek külföldre, ki az, aki harcolt, aki félelemből, vagy csak kalandványból ment el.
Nekem kedves unokabátyám, Noskó Sanyi s az utcánkban lakó, kiváló kapus tehetséggel rendelkező Hegedűs Zoli hiányzott a legjobban. Sanyi részt vett a forradalomban, „véletlenül” a Pestre élelmet kísérő édesapja autóját ő igazoltatta. Félt a főbérlőtől, Amerikáig jutott. Zoli úgy tudom Angliában települt le
„ Jött az 56-os forradalom, vele az alkalom és kényszer és én úgy határoztam, hogy külföldre megyek … egy aktatáskával elindultam nyugat felé … egy lágerben … bányában … pincér … házasság … 1966-bam német állampolgár lettem. Az első utam hazafelé vezetett” – írta Balás Jancsi a 2011-es Évkönyvben.
Hallani verésekről, spicliségről, bosszúállásról … Titokban hallgatjuk a nyugati magyar adókat. Sír a magyar.
"Mester Uram" azaz Bokros (Babcsák) Jani (Janko) bácsi, dobolós kisbíró mesélte, hogy mivel 56-ban haza küldte az import tanácsi vezetőt, idézést kapott a pásztói/járási rendőrségre. „Szépen beszéltek velem. Majd meztelenre kellett vetkőznöm, s felültetek az asztalra. Aztán betolták a fiókot …” – Nem értettem. Miki bátyám elmagyarázta.
A forradalom leverése után a kocsmában poharazó, nótázó fiatalok beszélgetnek kivel, mi történt, mi az a MUK (márciusban újra kezdjük). Besúgják őket. Babiák Béla és barátai a pásztói rendőrségen kapják meg „jutalmukat”
A Rákóczi út 31-ben áthallatszik az ajtón: "... miért vitte be a keresztet , ... nem lesz baja, ha belép a téeszcsébe ... garantálom, hogy a gyerekei már nem fognak templomba járni ...lépjen be a nőtanácsba ... NEM! NEM! NEM!"
Megkezdődik az erőszakos tsz-szervezés fenyegetésekkel, veréssel, kocsikáztatással, s közben állandóan bömbölnek a villanyoszlopokra telepített hangszórók (Csokko, csokko … Jaj úgy élvezem … Marina, Marina …”) slágerei.
Búcsúkor a Babiák ház előtt felállított ringlischpilek hangszórója szívküldiket harsog. Az „Oly távol messze van hazám …” a „Kis lak áll a …” kezdetű nóták fájdalmas dallamai mai is visszhangoznak bennem.
A hatvanas évek közepén édesapám két, börtönből szabadult barátját hozza haza hétvégére, Dr. Soós Lászlót és Dénes Jánost. Barátaim közül János bácsi még él, két utcával arrébb lakik,
Dr. Varjú Imre atya még él, sőt aktív, Dr. Zöldi Sándor és Dr. Fábián István sajnos már elhunyt.

„Fogjuk meg egymás kezét …” 1989. június 16-án Nagy Imre és a 6. (üres) koporsó temetésére 12 éves Árpi fiamat is elvittem, mert azt tartottam, hogy akár lőnek, akár nem, neki ezt látnia kell. Volt ismerős, aki bevásárolt (sót is!), más vidékre utazott, a pesti utak kiürültek, a lakók zöme bezárkózott, s a TV előtt rettegett, hogy a hatalom a tömegbe lövet. A téren 40-50 ezren lehettünk. Először sorba álltunk, hogy elvonuljunk a koporsók előtt, de aztán nem jutottunk oda. A földön találtunk egy kb. 4 cm-es nemzeti színű szalagot, feketével összevarrva. Évekig ezt hordtam nemzeti ünnepeken, ma is őrzöm. Egyébként ez volt életem első kitűzött szalagja. 56-ban rengeteg műanyag Kossuth címerünk volt, de ezeket meg kellett semmisíteni. Számomra 40 évig természetes volt, hogy nem teszek fel kokárdát, ha azt csak márc. 15-én engedik meg. Mécs Imre „Fogjuk meg egymás kezét …” felszólítására 15-20 métert előre mentünk s megfogtam Szilassy Béla kezét. A kézfogás élményét Béla a szentiványi kocsmában tette közhírré. A Hősök teréről hazavitt kis papírzászlót, nem sokkal később Noskó Józsi bácsi temetési csokrába kissé félve dugtam bele. Sajnos vannak, akik még ma is félnek emlékezni, beszélni.
Nagy Gáspár pannonhalmi osztálytársam és barátom bátor volt, s így írt 1983-ban megjelent (hatalmas botrányt, számos kirúgást kiváltó Nagy Imrés) versében:
„egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!”
Siraki Zoltán 2017. június 05. 14:50
Dédnagyapám Siraky József hentes és mészáros (sz: Cserhátszentiván, 1898.) a csász. és kir. 5. gyalogezred, 7. századában szolgált. 1918. október 8.-13. között angol-francia fogságba esett Verdun-nél (Franciaország).
Plébánosi feljegyzések 1945-46 2016. február 17. 15:08
Pataki József plébános feljegyzései a Historia Domusban 1945-46 évről

1945. május 1-étől voltam cserhátszentiváni plébános. Előtte Pestszentimrén szolgáltam, mint káplán-hitoktató. 1944 nov. 25-én az oroszok közeledése miatt hatóságilag ki kellett üríteni a községet. Csak a legszükségesebbeket tudtam elvinni magammal. Budára mentem ismerősökhöz, ahol a legszörnyűbb megpróbáltatásokat kellet kiállni. 1944. dec. 24-től 1945 febr.13-ig pincében voltunk, az állandó légitámadás miatt. Február 13-án lejöttek az oroszok. Minden elveszett, csak az volt az enyém, ami rajtam volt.

Egy szál reverendában érkeztem meg Szentiványra. A jó hívek mindjárt összehordták a spajzomat, költsön adtak ágyat, stb. Hat hétig a kántoréknál étkeztem. A plébánia épülete igen szomorú állapotban volt. Ide 1944 dec. 13-án jöttek be az oroszok. Amikor a németek a templom mögötti oroszokra tankágyúval lőttek, a lövedék a plébánia középső szobájában robbant, kivágta az ablakokat, úgy hogy nagyűr tátongott azok helyén. Elődöm Csollák Lajos plébános szerencsére nem volt itthon, a faluban, az egyik pincében bújt meg. Így a plébánia épülete lakhatatlanná vált. A templomnak semmi baja nem történt, onnan csak a ministránsruhák tűntek el. A télre sikerült a plébániát a középső szoba kivételével lakhatóvá tenni. Nehéz ma üveget szerezni, ezért ahonnan csak lehetett összeszedtem az üveget, hogy fűteni lehessen télre, s beüvegeztettem és bedeszkáztattam az ablakokat. A szép májusi litániákat minden nap megtartottam.

Június 12-én zarándoklatot vezettem Szentkútra, Szent Antal tiszteletére, hogy a még mindig igen sok hadifoglyunk mielőbb haza érjünk. Cc. 200-an voltunk.

Úrnapja. A körmenet igen szép volt, nagyon sokan voltak és fegyelmezetten viselkedtek, szép sorban mentek. Sajnos gyertyának igen hiányában vagyunk, drága, nem lehet kapni, ezért mindig csak 1-1 ég az istentiszteleteknél, az örökmécses pedig nem világít, mert sem sem olaj, sem tartó nincs. A vasárnapi szentmiséken szép és felemelő a sok férfi nép, meg is dicsértem őket a szentbeszédben.

Szept. 11-én (Mária névnapján) ismét zarándoklaton voltunk Szentkúton, cc.250-en, többségében férfiak. Az addig hadifogságból hazatértek, szám szerint mintegy 20-an, mind eljöttek hálából és elvégezték a szentgyónást és szentáldozáshoz járultak. Cc. egyharmad része már hazajött, 1/3-ról még nincs hír, 1/3 pedig még hadifogságban van, akikért nem szűnünk meg imádkozni. Ezekért a hadbavonultakért minden hó első vasárnapján litánia helyett ájtatosság vana „Jézus a szeretet királya” c. füzet alapján. A zarándoklat hazafelé zuhogó esőben jött.25km esőben, csúszós úton, ez az igazi zarándoklat.

Szept. 8-án van az új templom felszentelésének évfordulója (vendégség). Már nem akarják a régi Szt. Iván napot megtartani, mert akkor még nincs csirke-kacsa. Érdekes nép!
Az októberi ájtatosság nem volt olyan látogatott mint a májusi, szóvá is tettem szilveszterkor.
December 18-án nem fába, hanem a lábamba vágtam a fejszét, jó nagy vágás volt, ágynak dültem, de azért az éjféli misét (amely az új templomban az első volt, mivel az előző évek elsötétítései miatt csak sötétedés előtt volt a templomban mise) megtartottam. Betegségem alatt a szentiványiak igen közömbösen viselkedtek. Így az 1945. esztendő sok megpróbáltatással és nehézséggel ért végett, mégis Te Deum laudamus és In Te Domine speram in aeternum (Téged Isten dicsérünk…, Tebenned bízok … mindörökké).

1946. február 1. Ma megalakult Magyarországon a köztársaság. Elnöke egy ref pap, Tildy Zoltán lett.
A pénz rohamosan romlik, már semmit sem lehet kapni, nincs gyertya a templom részére, úgy gyűjtünk tojást és ezekből vesszük Húsvétre, a szent sírhoz a gyertyát.
Nyáron már billiós világ van, sok a pénz, de nem kapni érte semmit. Pünkösd után a 4. vasárnap 30 billió volt a perselypénz, de ugyanakkor egy levélbélyeg 1,2 billió volt.
Ezen a nyáron az Actio Catolica 5 szegény sorsú gyermeket adott ide családokhoz, ahol 5-6 hétig voltak, és szépen meghíztak.
Aug. 1-vel jött a forint és így a pénz is stabilizálódott, most viszont minden van, csak pénz nincs. A váci szeminárium részére élelmiszert gyűjtöttünk: 7,5q burgonyát, 120 tojást, 12 kg szilvalekvárt, 6,5 kg aszalt almát, ¾ kg zsírt. Bár a burgonya termés igen gyenge volt, mégis szépen összegyűlt.

Szept. 5. Ma megnyílt itt is az általános (katolikus) iskola. Az iskola tartozását, ezen belül az egyik termet robot munkával végzik a lakosok.

A KALOT-KALÁSZ egyesületeket a belügyminiszter feloszlatta…


A feljegyzéseket közzétevő Murányi Gyuszi megjegyzései:
A bejegyzések itt megszakadtak, s csak 1966-tól meri újra írni Füles Lajos atya. A falujárások, a kék cédulás választás, a fokozódó terror, az egyház templomba szorítása, az emberek megfélemlítése, a földek „önkéntes felajánlása”, az iskola államosítása, a kollektivizálás, 1956, … rögzítésére szerencsére nem vállalkozott egyik atya sem. Így börtönmentesen megúszták ezt az időt.

Pataki József atya 1954-ben helyett cserélt Szabó István atyával, Zsámbokon lett plébános. Ott is temettük el 1961-ben. Élt 55 évet.
R.I.P (Recviescat in pace. Nyugodjék békében)
Siraki Zoltán 2016. január 02. 13:09
Üknagyapám Bakallár Gyula (sz: Cserhátszentiván, 1886) a magyar kir. 16. honvéd gyalogezredben szolgált honvédként. 1915-ben sorozták be. 1918.05.21-én vette fel a besztercebányai cs. és kir. tartalékkórház, lőtt sebbel.
Forrás: Bécsi Katonai Levéltár
A Nagy Háború (utólag I. Világháború) cserhátszentiványi papi feljegyzések tükrében 2015. április 29. 14:47
Az 1914. esztendő a mélységes gyászok esztendeje lett. Június 28-án kárhozatos merénylet áldozata lett a király és népeinek fennkölt lelkű reménysége Ferenc Ferdinánd trónörökös, kiváló nejével Hóhemberg Zsófiával együtt és keserves gyászba borít egy agg fejedelmet égész házával és népével.
Egy hónapra, július 28-án kitör a háború Szerbiával, aug. 5-én Oroszországgal, aug. 11-én Montenegro és Franciaországgal, 13-án Angliávál, 25-én Japánnal, 28-án Belgiummal.
Cs. Szentivánon július 26-án, vasárnap éjjel pont 12 órakor szokatlan dobpergés verte fel álmából a lakosságot, mely háborús aggodalommal telve vette tudomásul a rémes hírt, a részleges mozgósítást, mely szerint az illetők 24 óra alatt bevonulni tartoznak.
Aug.1-én (szombaton) délután az általános mozgósítási rendeletre Cs.Szentiván férfinépe (köztük a pap és kántor is) bevonul az egész nép sírása közt, mely következő nap (vasárnap) az istentisztelet nélküli templomban még inkább erőt vett az elérzékenyült népen, melynek csakhamar vigasztalásul szolgált a másnap hazabocsájtott lelkésznek hazaérkezése, ki azután a szószéken is felkeltette és erősítette a háborús megdöbbenés és aggodalmaskodással szemben az isteni Gondviselésbe való bizalmat.
Eleinte harcosaink jobbadán Auffenberg tábornok seregében harcoltak, a fiatalabbak pedig Potiorek seregében.
Cs.Szentivánról bevonultak: Szigethy Gábor, Korbely János, Klaudinyi Kálmán, Marsalkó Pál, Csernus Sándor, Balás Bene, Lőricz István, Balás István, Vincze János, Szabó Lajos, Babiák
Gyula, Prétka Lajos, Bercsényi Mihály, Markó Miklós, Deák Lajos, Noskó Vilmos, Németh János, Kovács Gábor, Kéri Pál, Korcsik János, Gyürky Márk,és György, Bakallár Sándor és József, Gyürky Andor, Korcsok Mihály, Csernus János, Balás Béla, Lendvay …
Bevonult harcosaink közül sebesülve néhány napi szabadságra Szilassy Elemér jött haza, ki az északi harctéren kapott jobb karján általlőtt sebet, melynek begyógyulása után ismét visszatért a harcba.
Legelső eltűntek között pedig Klaudinyi Kálmán és Kéri Pál cs.szentiváni lakosok szerepelnek, kik szintén az északi harctéren küzdöttek. Az északi harctérre vonultak közül azonban legtöbben orosz fogságba estek. Így Antal József alsótoldi és Balás Lajos szentiváni lakosok…
Szept. 4-én a körjegyzőség összes községeiben kidoboltatott, hogy az egész vonalon győztünk. A körjegyző a községi iroda elé rendeltette a falu egész népét és nemzeti zászló alatt énekelve járatta be a községet, végül este 7 órától minden ablak kivilágítását elrendelte, A diadalmámor oly túlságos volt, hogy a körjegyző kocsisa már 7 óra előtt bezúzta azon ablakokat, melyekben nem égett gyertya, így a hadbavonult kántortanító ablakát is.
Különben megjegyzésre érdemes jelenség, hogy a háborús idők következtében megnagyobbodott közigazgatási hatalom akárhányszor megfélemlítő önkényeskedésekre ragadtatta el magát úgy a műveletlen, mint a művelt lakossággal szemben. Így 1914. okt.14-én a kolerával fertőzött Balassagyarmatról hazatérő lelkészt a plébánián, tiltakozása ellenére 15.-től 20.-ig, 5 napi zárásra helyezte, sem őt magát (e sorok íróját), sem mást át nem engedvén a plébánia küszöbén, dacára annak, hogy vasárnap esvén közbe és egy temetés is. A pap sem a templomba nem mehetett, hol a hívek 6 községből várták, sem a temetőbe, hol az illető halottat pap nélkül elföldelték.
Érdekes, hogy az ugyancsak Balassagyarmatról ugyanakkor hazatérő felsőtoldi bíró és mások semminemű óvintézkedésnek vagy megfigyelésnek alávetve nem voltak. Természetes, hogy a kolerának sem itt, sem az egész körjegyzőség területén híre sem volt.
1915.
Hadba vonultak Cserhátszentivánról: Kállay Viktor (II.15.), Hovanyecz János, Ifj. nagy Péter (III:15.), Pulay aljegyző.
Przemysl elestekor részint elestek, részint fogságba estek CsSztIvánról: Balás Béla, Csernus Sándor és József, balás Bene(?), Lőrincz István, Balás István, Vicze János, Szabó Lajos, Babiák Gyula, Prétka lajos, Bercsényi Mihály, Markó Miklós, Deák Lajos, Noskó Vilmos(?), Németh János(?) Kovács János(?), Korcsik János, Gyürky Márk, Korcsok Mihály.
Gyürky Györgyöt, mint beteget visszahagyták az oroszok.
Elestek az északi harctéren Cs.Szt.Ivánról: Szilassy Elemér (II.8.), Szigethy Gábor (III.22.)
Olasz fogságba estek:Siraky Sándor (Cs.Szt.Iván).
Orosz fogságba estek: Kállay Viktor, Hovanyecz András, Ifj. Nagy Péter.
1917. jan. 17-én hadba vonult a szentiványi templom legnagyobb (92 kg-os) és legkisebb (18 kilós) harangja is. A latin nyelvű felirat tartalmazta, hogy azokat a szentiványi birtokosok készítették a keresztelő Szent János tiszteletére épült templom javára 1792 és 1747 években.
1918.szept. 30-án hadba vonultak az orgonasípok is (24 db, 19,8 kg).
A foglyok dolgoztak bányában, mezei munkán, vasúton, favágáson, és számos helyre eljutottak (Moszkva, Szentpétervár, Turkesztán, Kraszniarszk, Nizni-Novgorod, Szene-Palatinszk, Vlagyivosztok, Szamarszk, Volszk, szibériai Acsinszk, Olaszországban Urbento, Verona), volt aki „már” 1917-ben, volt, aki csak 1921-ben tért haza.
1918. nov.1. fegyverletétel az összes fronton. Nov. 16-án Bp népe kikiáltja a köztársaságot és megalakul a Károlyi kormány.
1920. január 31-én gyászmise a súlyos békefeltételek miatt.
A kivonatokat készítő Murányi Gyuszi megjegyzése:
Az eredeti, kézzel írott szövegek sok helyen nehezen olvashatók. A gazdag feljegyzésekből itt most csak a Cserhátszentivánra vonatkozó részek kerültek idézésre, a többi falura vonatkozóak nem.
Gyermekkoromban Balás Lajos bácsitól oroszországi fogságáról hallhattam könyveket megtöltő élményeket. Csernus Pali bácsi büszkén mutatta fényképét és a személyéről szóló leírást ezrede emlékkönyvéből
Siraki Zoltán 2015. február 02. 14:07
Sirakyak Szentiványon

Hogyan kerültek a Sirakyak Szentiványra? Szentivány a 16. század végén nagyrészt Kothon Lázár Máté birtoka volt, halála után fiú gyermeke nem lévén két leánya Zsuzsanna és Borbála örökölte birtokait. Kothon Lázár Borbála Gyürky Györgyhöz ment nőül, az ő leányuk Gyürky Judit siraki Siraky Pál felesége lett. Siraky Pálnak és Gyürky Juditnak három gyermeke volt: Siraky András (neje Bakallár Mária), Siraky Ferenc (neje Gyürky Katalin) és Siraky Erzsébet (férje Gyürky Pál). Siraky Ferenc és családja (neje Gyürky Katalin, valamint három fiuk Ferenc, Gáspár és Pál) az elsők között 1713-ban települt Szentiványra (Tisztelendő Ribiánszky János feljegyzése alapján). Az első Szentiványon született Sirakyt 1723. október 3-án anyakönyvezték Ecsegen (ifjabb Siraky Ferenc fiát).
Millénium Szentiványon 2014. november 23. 14:27
Farkas Mihály plébános jegyzette a Historia Domus lapjain:

1896. május 10-én, vasárnap tartottuk meg a magyar nemzet ezred éves ünnepét.
Szép tavaszi nap volt. Az egész plébániáról nemcsak a hívők, de zsidók, evangélikusok is eljöttek a mi római katolikus templomunkba. Szívreható, lélekemelő volt látnia felvonulást. A szentivániak, valamint a filialisták zászlók alatt jöttek a templomba a fehérbe öltözött leányokkal.

Szólt a zene és a magyar banda a plébánia kertjéig. Horváthy Zoltán körjegyző és Siraky Lajos nyugalmazott körjegyző díszmagyar ruhában, kardosan jöttek meghívni a hálaadó istentisztelet végzésére. Ifj. Szilassy István bíró vitte elől a nemzeti zászlót, mit a templomban meg fogunk tartani emlékül, míg egy foszlánya lesz. Hadd tudják meg utódaink, hogy mi is lettünk valamik, s imádkoztunk a gondviselő Istenhez az ő boldogságukért is. Annyi volt a nép, hogy fele alig fért be a templomba. Milyen kiváló ajándéka is az Istennek ez az ezer esztendő.

Szinte szorult a szívem, midőn láttam, hallottam miként oktatta, buzdította apa, anya, ez a föld egyszerű népe kisgyermekeit, kiket magával hozott, hogy ha majd felnőnek megemlegessék ezt a napot.

Istenem!, örök hála Neked, hogy ilyen kegyelemre méltattál. Az istentisztelet állott szentbeszédből (prédikáltam az isteni gondviselésről), körmenetből és szent miséből. Ha az Isten meghallgatta imádságunkat, hiszem boldogabb és új ezer esztendőt ad a magyar népnek s a dicsőség éveit hozza és adja anyaszentegyházunknak.

Délután népmulatság volt a közbirtokossági (Falu) kertben.
Sisa Pista betyár 2012. június 07. 15:44
Zsúnypusztán született, juhászként dolgozott, de már 15 éves korában tűntek el a birkák. Elcsapták. Lopatikus lett. Többször elfogták, hol ült, hol megszökött. Szentiványon is szolgált 1871-ben, de 47 rábízott birkával nem tudott elszámolni, ezért plusz egy évet ült Gyarmaton. Bandát is szervezett, loptak, mulattak, bujdostak, sőt sipeki Balás Sándor pandúr őrmestert - aki még első ügyeskedése után alaposan megkínozta – szabályosan lefejezte. Levelet és temetési költséget is hagyott a tetemnél. Rettegtek tőle. Elfogták, de megúszta a bitót, 20 évet ült. Letöltötte, megnősült, vadőrként dolgozott, s békés, dolgos emberként folytatta. 1910-ben Bernecebarátiban hunyt el (sisa = rossz gyerek)

1968 őszi áradás - Horváth Dóra leírása

1968 őszén nagy felhőszakadás volt. A környező hegyekből nagy mennyiségű víz zúdult le, elöntötte a falut. Mindent vitt a víz, ami az útjába került, állatokat, takarmányt, utak, hidak, kerítések mentek tönkre. Ekkor nagyanyám, (Siraky Gáborné sz.: Noskó Etelka) azt vette észre, hogy az árvíz egy embert sodort el, motorral együtt. Mozgósított mindenkit, köteleket dobáltak neki, és nagynehezen kihúzták a vízből. Megmenekült. A férfi, K. József, alsótoldi lakos, örökre hálás volt nagyanyámnak.

Egy korabeli felvétel Siraky Lajoséktól:

1968 őszi áradás – néhai Füles Lajos plébános tollából

Emberemlékezet óta a legsúlyosabb csapás szeptember 5-én érte a falut. Reggel 6 óra felé beborult az ég, dörgött, villámlott, 11 óra körül el kezdett esni, először csak jég, mindent tönkretett, majd felhőszakadás, amely a környező hegyekből lezúdulva elöntötte a falut. Az apró jószágot mind elpusztította, takarmány jóformán semmi nem maradt a faluban. Volt olyan lakás (a Völgyben) ahol a szekrény tetejéig ért a víz. Utakat, hidakat, kerítéseket mind tönkre tette. Óriási volt a kár. Az eső jó 2 óra hosszat tartott. Emberéletben hála Istennek nem esett kár. S mindez a templom búcsúja előtt 2 nappal. Bizony gyász-búcsú volt.

Egy derűsebb kép:

***

Édesanyám veszélyeztetett terhes volt. Kiindultam. Sürgősen a pásztói kórházba kellett volna szállítani. Komcsi propagandisták voltak autóval a tanácson. Az orvos megkérte vigyék kórházba, de mivel édesapám kisgazda párti volt megtagadták. Ordítozott, fenyegetőzött. Elindultak, de a Balás-kanyarnál defektet kaptak. Azért megszülettem - a háború után talán egyedül Cserhátszentivánon. Anno Domini 1949.

Legkorábbi emlékem: riadtan szaladtunk be édesanyámhoz, hogy B. bácsi elesett a partra vezető úton, s nem tud felkelni. Lehet, hogy ekkor is részeg volt? Szinte most is látom magam előtt a Pieta szerű jelenetet, de Édesanya már nem tudott segíteni „Beni sógor”-nak  (ott történt ahol a Kalocsa-Falukert telek találkozik).

Második emlékem: az ikrek, („mindenrontó”) öcsém (Sanyi) és tőle tíz perccel fiatalabb húgunk (Gizike) születése, a sok vér, a bába (Taracsák) néni nyugodt, de határozott sürgölődése, a mentő, a szomszédok segítése, … a kedves Bokros lányok anyáskodó gondoskodása …

Édesapánk a hajnali busszal indult munkába. Egy perc múlva visszajött, kopogott az ablakon. Nevetve mondta: Nézzétek csak. S azt láttuk, hogy nem messze az úton Germán fekszik a sárban, s egy kutya nyalogatja. Mama megjegyezte: Ugye most kineveted a másikat.

Gyerekkoromban a „már a papot is kihívták hozzá” a biztos halál jele volt. A betegek kenetét még a hittanban is „utolsó kenetnek” hívtuk. (Ma már az idősebbek, betegebbek évente járulhatnak ehhez a szentséghez. Legutóbb Rákosfalván egy 20 év körüli, hosszú hajú kislány is volt köztük. Sokáig abban bíztam, hogy valakit vezet. Sajnos nem.)

A temetés háztól volt – legtöbbször elhúzva a még megengedett 3. napig, hogy hazaérjenek a rokonok munkából, távoli lakhelyről. A Szent Mihály lovát nálunk vállon vitték a férfiak. Váltották egymást, de így is nagy távolságokat kellett megtenni, rossz állapotú és domborzatú utakon. Megérdemelték utána a kocsmai poharazást. Nyáron persze halottszag is előfordult (érzem az orromban az öreg R-B. illatát. Szabó atya vett egy nagy lélegzetet, bement a konyhába, egy szót sem imádkozott, csak hintette a szenteltvizet. A lobogó hordók egyike, másika, pl.  „Kecskéné” még a gangon is ájuldozott. Nem véletlen, hogy utána mésszel ki kellett festeni a szobát/konyhát. A fürdetést, öltöztetést a bátrabb rokonok végezték. (Édesanyám nagyon népszerű rokon volt). Virágos nem volt, borzalmas művirág koszorúkat hoztak Pásztóról. El se hervadt, le se fagyott, …

„Nocsak, nocsak micsoda fínom taxik” mondta egyik zsirai barátom.. Abban az időben faluhelyen gyakorlatilag csak akkor láttunk személygépkocsit ha valaki taxival utazott, vagy a lefüggönyzött Warszawa rémítette a kulákoknak kikiáltott Balásokat, Kaszákat, … Édesapám is taxinak nevezett minden szgk-t. Én csak az ecsegi állatorvos bogárhátújára emlékszem. A dongót (bicajra szerelt kismotor), Csepel/Danuvia motort (2008: újra fogják gyártani!), szg-t, traktort, fakaruszt, Ikaruszt a falu gépszerelője (Szerelemhegyi Jani bácsi, Jacso édesapja) javította a gépállomáson (ma Csóré Pista lakik ott). Ma már hihetetlen, de még a 80-as években is, Trabantra is 5-6 évet kellett várni (miközben az ár negyedét/felét előre be kellett fizetni).

Az első téeszesítés idején rövid ideig még óvoda is volt a faluban. Még emlékeszem, hogy a későbbi tanácsház udvarán, a Jóska patak közelében, egy mogyorós alatt játszunk, Annus nénire a szakácsra, s hogy utána sokáig meg volt a festett-pléh tányérom.

A püspök (bérmálásra érkezése) nagy ünnep volt. Amikor az elvtársak nem tiltották a férfiak a falu határában várták feldíszített hintóval, biciglikkel, szóltak a harangok. (Nem Szentivánon történt: A pp. atyát nem fogadta harangszó. Kiváncsian kérdezi a plébánost: Fiam, miért nem harangoztak. Az atya: Kegyelmes püspök úr ennek 3 oka is van. Az első, hogy nincs harang , … ­ Ne is folytasd fiam.). Engem Szabó Imre esztergomi segédpüspök bérmált. Őt püspökként még káplánnak is száműzte Krisztínavárosba állam bácsi. Egyszer kórházba került. Azt tették közzé, hogy miközben az ablakban állva a rolót javította leesett, s eltörött a bokája/lába. Ezen mindenki nevetett, mert olyan kövér volt, hogy könnyebb lett volna átugrani, mint megkerülni. El is terjedt, hogy ávósok jártak nála és kiugrott/kilökték. Talpra esett, mert az egyház minden ellenségét eltemeti.

’56-ban építkeztünk. Fürdőszoba helyiséget építettünk, de víz nem volt benne, csak egy lavórtartó lavórral. Szombaton édesanyám a konyhai sparheltra felrakta a vizes horganyzott fazekat, s megmelegítette a vizet. Aztán a fa kádban megfürödtünk egy darab házi szappannal Hogy ne tapadjon a hajunk, felfogott esővízzel, vagy hamuoldattal öblítette le a fejünket. Aztán egy hétig reggel mosdás, este lábmosás.

A „felszabadítás” megszabadított bennünket a húsbolttól, fagylalttól, ... Felvágottat néha Pestről hozott édesapám. A hűtőszekrényt sokáig nem ismertük. Ezt füstöléssel, zsírral lesütéssel, s a rokonokkal való disznóölési „cserékkel” hidalták át. – Így legalább mindig friss húst ehettünk. A kóstoló hordása pedig értékes filléreket hozott. Sértődés ne essék, de papa mondása volt: a pestiek gyomra bűzlik a parízertől, amit a vágóhíd padlójáról söpörnek össze (akkor még nem volt szója), magyar ember ilyet még a kutyájának sem ad.

"A történelem az élet tanítómestere (Historia est magistra vitae)"
1956   falunkban (egy akkor 8 éves emlékeiből, avagy a Talpra magyar-tól a sír a magyarig)
A Marsalkó ház előtti hídnál egy fakarusz tetején a Nemzeti Dalt szavalja a falu "Petőfije" Noskó Karcsi bácsi  - lyukas zászló - tanácsházi vörös (vándor) zászlók égetése a Balás Feri bácsi háza előtti kanyarban, -  "... még erre sem vagy jó ..." cifrázza Berkó Feri amikor a zászlók tüzénél nem tud cigarettára gyújtani - élelmet gyűjt a falu a forradalmi Pestnek, s két teherautó viszi  Noskó Józsi bácsi által is kisérve - Murányiné visszaviszi az iskolába a templomból a régi keresztet - az iskolában még hónapokig "Dicsértessék a Jézus Krisztus" a hivatalos köszönés, s ima foglalja keretbe a tanitást  - "Tartsatok ki magyar testvérek..."  biztat a Szabad Európa rádió - harcolóink, Noskó Sanyi, Hegedűs Zoli "a kapus" külföldre menekül. A párttitkárt (korábbi nyilast) senki sem bántja - sír a magyar - fenyegetés, verés, félelem, titkos rádióhallgatás ... " Mester Uram" azaz Bokros Jani bácsi kisbiró meséli, hogy meztelenre vetkőztetve felültették az asztalra, majd becsukták a fiókot ...- otthon áthallatszik az ajtón: "... miért vitte vissza  a keresztet az iskolába , ... nem lesz baja, ha belép a téeszcsébe ... garantálom, hogy a gyerekei már nem fognak templomba járni ... lépjen be a nőtanácsba ... NEM... NEM... NEM!"
A szívküldik (Oly távol messze van hazám …, Kis lak áll … dallamai) ma is visszhangoznak lelkemben.

1968. szept. 5. "Reggel 6 óra felé beborult az ég, dörgött, villámlott, 11 óra körül el kezdett esni a jég ... mindent tönkretett, majd felhőszakadás .. a víz a környező hegyekből lezúdulva elöntötte a falut ... apró jószág, takarmány jóformán nem maradt ... utakat, hidakat, kerítéseket tett tönkre a víz ...  bizony gyász-búcsú volt" (Füles atya)

Édesapánk kiváló kő-mű-vességét a komcsik is értékelték. Rengeteg kitüntetése volt. Néha –kapatosan- dicsekedett vele, de a szekrény alatt tartotta. Véletlenül ott volt a csatorna cínező sav is, ami kicsit kifolyt. Persze a fő kőműves az elvtárs volt. Ő, azaz Hammer a párt bp-i választmányának tagja. Nem olyan ismert mint Pióker Ignác, de ugyanúgy egy egész brigád (pl. Turcsányi Pista bácsi is) dolgozott a keze alá, hogy 5-600 %-t tudjon teljesíteni a párt …-dik kongresszusa tiszteletére.

Édesapám többször állt a sziráki járásbíróság előtt, mert mint a jobbágyi fegyvergyár építésvezetőjét kisgazdapártisága miatt feljelentette egy elvtárs.

Büszkén mutatta, hogy a háború borzalmai közepette (1941-42-ben) saját erőből épített templomnál mely köveket rakhatta be a jobb oldali homlokzatnál.

Szent Anna búcsúra mindig elmentünk Édesapámmal Szentkútra. Napokkal előtte már lázban voltam. Pásztóig busszal, majd vonattal utaztunk. Mátraverebélyen, a putrik között átmenni mindig különleges izgalmat jelentett. Szentkút a szívembe ivódott.

Egyszer a Pozsonyi nevű cirkusz volt a faluban. A bűvész felhívott a színpadra - irataimat persze gyorsan kitettem. Meglepő volt látni, átlátni egyes trükköket. De hamar megéreztem, hogy neki ez a kenyere, s nem engedtem magamnak s a Berkó Lacinak lebuktatni. Kétségbe esett „Öcsikém, öcsikém …” könyörgését most is hallom.

Emlékszel a rengeteg mill- és billió pengős papírra? Hogy szüleink hogyan várták a békekölcsön-sorsolást, hátha nyernek, s ne 8-10 év múlva kapják vissza „önként felajánlott” pénzüket névértékben.

A lyukas 2 filléres, pille könnyű 5 filléres, a snúrozásra kiválló rezes 10 és 20 filléres – vagyonnak tűnt.

A templom otthonomként szolgált. A hajnali, iskola előtti ministrálás nagyon sokat adott. Szabó atya második apaként sokat foglalkozott velem. Még a rengeteg temetésnek is volt valami varázsa. A torony és élővilága (denevér/vércse), harangozás, kereplés, majd az egyszerre két harang húzása nagy élmény. A szertartások (akkor még latinul) szintén sokat nyújtottak. A mindenszenteki gyertyagyújtás, s annak látványa a lakásunk (Parti/Rákóczi út 31) ablakából felejthetetlen.

Remélem egyedüli szentiványiként voltam tagja a Felvidéket 1968. augusztus 20-21-én megszálló internacionalista (szégyen)csapatoknak. (ha jól ismerjük egymást és írsz, megküldhetem azt az anyagomat is ­ szigorúan magánhasználatra)

Mondják: gyenge a magyar nép, minden forradalmát elveszítette. Szerintem: Nagyszerű a magyar, mert ennek ellenére miden elnyomója ellen fellázadt.

„Majd ha a strandot …”

Remélem nálad még nem aktuális:

Istenke, vedd térdedre Édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj most neki álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt, és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet …
Istenke, vedd térdedre Édesanyámat.
(Csukás István)

Emlékezz és írj!

Bejegyzés a vendégkönyvbe

* - kitöltendő mező

*
*
*